Főoldal Értékelések Írásaim Book Tag Dedikált könyveim T5W InterjúkBookhaul Kapcsolat

2017. július 17., hétfő

Félelem



Félelem


Hol vagyok? Valami meleg dolog van alattam. Kitapogatom a kezemmel. Érdes, szemcsés, száraz. Mi lehet ez? Hol vagyok és miért? Nem értem. A fény bántón világít át a szemhéjamon. Biztos elfelejtettem behúzni a függönyt, mikor a busz elindult. Ebbe a gondolatba kapaszkodom, és kinyúlok a kezemmel, hogy végre elzárjam a fény útját a sötét szövettel, de a semmit markolom. Tovább nyúlok, hogy az ujjaim a jármű ablakát érintsék, de még mindig csak az anyagtalan levegőt érzem a kezem alatt. Hova lett a busz? Hol vagyok? Balsejtelem költözik a gondolataim közé. Egyedül vagyok.

− A busz! − A saját kiáltásomra ébredek. Hirtelen pattan fel a szemem, de azonnal vissza is csukom, mert a tűző nap irritálja a retinámat. − Hol vagyok? − suttogom, és nem értem. Ennyit ittam volna?

Ismét megpróbálkozok a szemem kinyitásával, kezemet szemellenzőként tartva fölé. Így már sikeres a kísérlet, körül tudok nézni. A szürkés porban fekszem. Ahogy ki tudom venni, körülöttem nincsen más, csak pár elvétve álldogáló kaktusz, meg néhány fűcsomó. A levegő állott és forró, az égen egyetlen felhő sincs, csak néhány eltévedt madár repül erre. Jobban megnézem az egyiket, és felismerem. Egy keselyű. Tesz néhány kört fölöttem, mintha zsákmányra lesne. Baljóslatú árnyékként figyel, mintha rám várt volna.

− Mi, te nem vagy normális, Jared! Nem gondolhatsz ilyet. Csak kiütötted magad. Ennyi − Hirtelen ülök fel, a fejem bele is sajdul, kábán masszírozom meg. − Már magamban beszélek. Mi jöhet még? − suttogom magam elé, majd pár percnyi agonizálás után, már kissé higgadtabban, újra körültekintek.

Nem tévedtem. Kaktuszok, por és pusztaság mindenütt. Elkeseredésemben belerúgok egy magányos ördögszekérbe, ami ugyanolyan elhagyatott, mint én magam. A talaj hullámozni látszik a felszálló hőtől. Ez nem tréfa, ez a valóság. Itt hagytak. Most biztosan röhögnek rajtam, a lökött, szerencsétlen Jareden, aki képes volt ennyire kiütni magát.

− A fenébe! Gyertek vissza, barmok! − kiáltom, miközben talpra kecmergek, de csak néhány kaktusz a hallgatóságom. Hosszan nézem az egyiket. Lédús húsa groteszk arccá formálódik a szemem előtt, hajtásai felém nyúlnak, és vadul rázzák felém az ujjakká vastagodott tüskéket. Mintha esküdtszék előtt állnék, és most kellene megbűnhődnöm az összes csínyért és hibáért, amit a barátaim ellen elkövettem. Felém nyúlnak a tüskés karok. Védekezőn emelem a fejem fölé a kezem. − Nem! Sajnálom! Többet nem teszek semmi rosszat!

A saját kiáltozásomra eszmélek fel újra. A kaktusz előtt állok, és kezemet magam elé tartom, nekinyomva a tüskés szárnak. Mindkét tenyerem ég a beleállt tüskéktől. Elrántom a kezem, de mást egyelőre képtelen vagyok tenni, nem mozdulok, csak dermedten állok. Jó pár perc eltelik így, mire megrázom a fejem, hogy kitisztuljon valamelyest, és képes legyek gondolkodni. Végül leülök a porba, és elkezdem kiszedegetni a kezemből a szúrós növényi részeket, miközben az jut eszembe, hogy most jól jönne Sam manikűrkészlete, abból is egy csipesz. Az a lány mindenhová magával cipeli azt a piperecuccaival együtt, még egy kiránduláson is képes nap mint nap sminkben parádézni. Eszement!

Ez a gondolat némiképp javít a hangulatomon, és más, hasznosabb dolgot is az eszembe juttat. Végignézek magamon, majd végigtapogatom a zsebeimet. Az ingem zsebéből előkerül a tárcám és az irataim, aminek némiképp megörülök ugyan, de itt a Prérin nem sok hasznát veszem, a nadrágzsebemben pedig rátalálok a bicskámra és egy feles pohárra, amit valamelyik kocsmából tulajdonítottam el, feltehetőleg még az éjjel. Beleszagolok, ami nem bizonyul túl jó ötletnek. A gyomrom azonnal felkavarodik az állott alkohol szagától, és kiadja magából a tartalmát. Néhány percig öklendezem, aztán abbamarad. Mély levegőket veszek, hogy összeszedjem magam. Kellemetlen ízű a szám. Víz kell! Tekintetem a földre esett bicskára és pohárra téved. Utóbbi szerencsére épen maradt, és még csak össze sem koszolódott. Remek! A kaktuszra nézek, az egyik kezemben a bicskát fogom, a másokban a feles poharat, és felállok. A lábam még mindig remeg, de az a pár lépés nem távolság.



Óvatosan a növény felé közelítem a kezem és belevágok, vigyázva, hogy ne metsszek túl nagy rést, és ne folyjon ki az összes esetlegesen felgyülemlett víz a szárból. Végre hasznát veszem a cserkésztáboroknak, amikre a szüleim kiskoromban minden évben elküldtek, gondolom magamban, miközben a műveletet siker koronázza, és a repedésen keresztül nedvesség csorog a kis pohárba. Kiöblítem vele a számat, majd a következő kettőt magamba döntöm. Hamarosan azonban elapad a hirtelen jött szerencsém, és a kaktuszból semmi sem folyik tovább. Én pedig még mindig szomjas vagyok. Megpróbálkozok a következő kaktuszszárnál, de Fortuna nem fogad újra a kegyeibe. Elindulok egy messzebb lévő növény felé, de félúton összecsuklom, a másnaposság teljesen maga alá gyűr.

Azt hiszem, ez a vég kezdete, vagy valami hasonló. Itt ülök teljesen egyedül a por közepén, és egy fűcsomót tépkedve bámulok magam elé, a nap meg csak süt, én meg itt vagyok szomjasan, és újra kezd tovatűnni a józanságom. Esőt akarok. Esőt akarok!

− Hé, te felsőbbrendű rohadék, küldj nekem esőt most azonnal! Gyerünk! Mi lesz már! − Kiáltozás közben felpattanok, és ugrándozom, az ég felé tartom a kezem, mintha ez egy igazi mantra lenne, és nem csak valami elfuserált próbálkozás.

− Ilyen béna esőtáncot se láttam még. − Egy mély hang szólal meg a hátam mögött, én meg belemerevedek a mozdulatba.

Idétlenül festhetek fél lábon állva, kezeimet a fejem fölé tartva. Hamar az egyensúlyomat vesztem, és újra a szürke porban kötök ki. Nem merek megfordulni. Biztos valami kísértet. Nem lehet itt. Meghallok egy prüszkölő hangot, és egy másikat, ami olyan hatást kelt, mint amikor valaki unalmában a port rugdossa. Szellemlovas.

− Na, nem. Hagyd abba, Jared! Már megint képzelődsz… − motyogom magam elé, de úgy látszik, a hirtelen társaságom is meghallotta.

Már a patkók koppanását is hallom, majd ismét csönd. Érzékelem, hogy mellettem állt meg a lovával, de nem bírok megfordulni, félelem szorítja össze a torkom. Aztán ismét megszólal a hang, és előző elhatározásomon felülkerekedik a túlélési ösztön.

− Látom, eláztál, kölyök. Elvigyelek egy darabon? − A férfi hangjában semmi fenyegető nincs, inkább némi vidámság vegyül bele.

Bizakodni kezdek, így felé fordulok. Hosszú kabát, kalap, ami alól kilátszik egy sebhelyes arc. A látványtól megugrom, erre nem számítottam. Úgy néz ki az ipse, mint egy rossz westernből szabadult főgonosz.

− Remek! Már csak ez hiányzott − nyögöm magam elé, de a csillogó sötét szemek szórakozottan tekintenek rám.

− Ugyan már, kölyök, nálam rosszabbak is járnak errefelé. Na, mi a válaszod? Jössz vagy maradsz? − kérdezi újból.

Maradok! − Akarom rávágni, de ismét felülkerekedik rajtam az élni akarás, az, hogy ki akarok jutni innen. − Megyek − mondom hangosan.

Óvatosan közelítem meg. A ló mellé érek, ő pedig lenyúl értem. Minden erőlködés nélkül felhúz, és maga elé ültet, mintha a nője lennék. Átfogja a derekam, és úgy fogja meg a kantárt. Ebben a pillanatban rájövök, hogy mégsem volt jó ötlet ez az egész, inkább meg kéne várnom, amíg visszajönnek értem, mert biztos visszajönnek. Biztosan…

Le akarok szállni, de nem ereszt.

− Ne aggódj, minden rendben lesz − suttogja a fülembe. − Nagyon jót fogunk szórakozni. − A lehelete szinte égeti a fülemet.

Egyik keze már nem a kantárt fogja, hanem elindul lefelé a testemen a nadrágom felé, és aztán…

Csatt!

Egy ütést érzek az arcomon, aztán egyszer csak hangokkal telik meg a világ.

− Jared! Jared, térj magadhoz! − Azt hiszem, Samantha az.

Nyögve nyitom ki a szemem. Először egy tökéletesen sminkelt arc úszik be a képbe, tényleg Sam az. Megdörzsölöm az arcomat, a pofon helye fáj.

− Végre magadhoz tértél, Jared! − Sír, a festék fekete csíkokban folyik le az arcáról, én meg nem értek semmit, de aztán az összes emlék egyszerre talál meg a sebhelyes pasasról, a pusztáról.

Hirtelen ülök fel.

− Hol vagyok? Volt egy sebhelyes alak, aki… aki… − Nem találom a szavakat.

− Nem tudom, miről beszélsz, Jared. Nincs itt rajtunk kívül senki. − Nancy az.

Most veszem csak észre, hogy nemcsak Sam van itt, hanem még rajta kívül hárman is, egyedül John hiányzik.

− Hogyhogy itt vagytok? − kérdezem.

Mike csak a fejét rázza, és végül Patrick válaszol.

− Eddig is itt voltunk, haver. Tényleg nem rémlik? Az apám hétvégi házában vagyunk, az erdő közepén. Tegnap teljesen kiütötted magad. Nem tudjuk, mit szívtál, de totál kidőltél tőle. Nem tudtunk magadhoz téríteni, így John elindult orvosért, de Sam nem bírta kivárni. Látnád, milyen kék az arcod a próbálkozásától. − Elneveti magát, ahogy a mellette álló Mike is, még a szemét törölgető Sam is elmosolyodik.

− Én… Ti nem haragszotok rám? A múltkori balhéért meg a többiért. Sajnálom, én nem akartam… Csak… Szóval azt hittem, azért hívtatok el, hogy bosszút álljatok, és… − Félbeszakítják a sületlenségeimet.

− Mi a fenéről beszélsz, haver? Lehet, hogy akkor kicsit dühösek voltunk rád, de aztán jót röhögtünk az egészen − mondja Mike.

− Ne csinálj ilyet többet, jó? − Sam magához húz, és szorosan átölel. − Megígéred?

− Meg. De ti tényleg nem haragszotok rám? − motyogom, bosszúságomra a hangom remeg, és istentelen nyomorultul érezem magam.

− Dehogy. Egy kicsit meg kell nevelni téged, de ahogy látom erről Sam gondoskodni fog − húzza el a száját Nancy.

A szemeim kezdenek elnehezülni, a fejem Sam vállára csuklik.

− Azt hiszem, újra elaludt − hallom még Patrick hangját, majd elragad a békés álom.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése