Fűzágak - 3. fejezet

3. fejezet

Még mindig döbbenten ültem a nappali egyik foteljében, amibe még akkor rogytam le, mikor a postás átadta az ajánlott levelet. Miután aláírtam az igazoló szervényt, és elköszöntem a férfitól, megnéztem a címzést: az öcsém neve állt a borítékon. Hirtelen nem kaptam levegőt, a lábam majdnem kiszaladt alólam, de még valahogy sikerült elvergődnöm a nagyszobáig, ahol leroskadtam az első arra alkalmas helyre. Akárhogy és akármeddig néztem a borítékot, a feladónál továbbra is a XIII. Jeffrey Prewett név állt, az öcsém összetéveszthetetlen kézírásával.

− Jeffrey… Jeffrey… − ismételgettem a nevet kábán.

Honnan tudja, hol lakom? Miért küldött levelet? – kérdeztem magamtól, de a gondolataim közt nem találtam rá választ.

Újra lenéztem a borítékra, ami az ölemben feküdt. Remegő kézzel nyúltam érte, és feltéptem. Féltem attól, hogy mit találok benne, de semmi különös nem került elő belőle, csak egy egyszerű papírlap, melyen egy rövid levél volt.


Drága nővérem!

Talán váratlanul ér a levelem ennyi év után, de fontos dolog miatt ragadtam tollat, hogy írjak neked. Eddig nem tudtam, mit írhatnék, mert amit a család tett veled, abban én is benne voltam. Én is ugyanúgy gúnyoltalak, fájdalmat okoztam, de tudnod kell, hogy azóta jó részét megbántam. Elsától tudtam meg öt évvel ezelőtt, hogy mi történt veled a szökésed után, a halála előtt elmondta nekem. Megnyugodhatsz, nem mondtam el senkinek, és nem is fogom, ennyivel tartozom neked.

Azonban ennél fontosabb dolgot szeretnék veled tudatni. Édesapánk múlt héten elhalálozott. Nem volt beteg, egyszerűen nem ébredt fel. Gondolom, rosszabb halált is el tudtál volna képzelni számára azok után, amiket veled tett, de kérlek, tedd most félre a múltat, és gyere el. Nem kell találkoznod velünk, ha nem akarsz, sőt, ha szeretnéd, elkísérhet valaki, csak gyere el. A részletekről még értesítelek. Várom mielőbbi válaszodat.

Szeretettel ölel öcséd:

Jeffrey


Többször kellett elolvasnom a levelet, mire felfogtam minden sorát. Csak bámultam ezt a darab papírt, ami elfeledni kívánt múltam egy darabját hozta vissza, az öcsémet, akit sosem tudtam hova tenni igazán. Nem szerettem különösebben, de igazából bajom se volt vele, és most bocsánatot kért. Alig hittem el, hogy ez megtörténhet, hogy egy Prewett valaha is megbocsátást kérjen tőlem. Talán most már képes leszek megbocsátani, képes leszek találkozni, szembenézni vele, velük. Egy temetés összehozhat családokat, nem? Vele pedig már nem kell találkoznom, mert pont őt kísérjük majd utolsó útjára. Az apám, aki megkeserítette ifjúkoromat, aki miatt elmenekültem Whiltshire-ből, és meg sem fordult a fejemben visszamenni oda, egészen mostanáig.

− Az apám halott – suttogtam magam elé. – Halott, nincs többé…

Valami ezen a ponton eltört bennem. Az apám elvett tőlem mindent, az ártatlanságomat, a méltóságomat, az otthonomat. Otthon. Mindig azt hittem, hogy itt, Exeterben Alec és William révén megtaláltam azt a helyet, amit annak nevezhetek, de most felhasadtak az elfojtott érzések, a vágyakozás a hely iránt, ahol felnőttem. A mezők, a legelők, a dombok, a ház… Mind-mind hiányoztak. Mindenképpen menni akartam, de ezt a vágyamat beárnyékolta a hirtelen rám törő félelem, mely az ott töltött idő alatt gyakran emésztett, amikor valóságosan és átvitt értelemben is fölém magasodtak a falak. Nehezen vettem levegőt, fojtogatott a sírás. Próbáltam visszatartani, de nem ment, így hagytam, hogy magával sodorjon, és elvesszek benne.

− Alice, bent vagy? – Halványan eljutott hozzám, hogy valaki kiáltott, de nem tudtam válaszolni rá.

Aztán még egyszer.

− Alice?

Nem hallottam semmi többet, és mire feleszméltem, a kanapén ültem, William karjai tartottak szoros ölelésben. Az egyetlen megmaradt barátom karjai. Erről eszembe jutott Felix és Alec, akik mindketten túl hamar mentek el. Felix… Ahogy eszembe jutottak halálának körülményei, még jobban rázni kezdett a zokogás. Egyszerűen széttépték, teljesen értelmetlenül, és még mindig nem vagyok képes nem magamat hibáztatni, mert ha akkor nem jönnek el értem, akkor még mindig élhetne. Nem! Nem voltam képes tovább ezen gondolkozni, inkább hagytam, hogy a könnyek belülről átmossanak. Kimossák belőlem az újjáéledt fájdalmat. Bill karjai továbbra is ott voltak, erősen tartottak, óvatosan masszírozták ki a feszültséget a hátamból, lassan, körkörösen. Némán vigasztalt, nem suttogott banális közhelyeket a fülembe, hisz mindketten tudtuk, hogy mennyire felesleges, ezért nem erőltette, amiért nagyon hálás voltam neki. Várta, hogy megnyugodjak, és képes legyek elmondani zaklatottságom okát. Bárminél többet ért, hogy itt volt most velem, és nem hagyott magamra. Ahogy kezdtem megnyugodni, úgy tért vissza az élet a tagjaimba. Először még erősebben szorítottam magamhoz, majd mikor már elég erőt éreztem magamban, kibontakoztam a karjai közül. Egy darabig csendesen néztünk egymásra, barátságos, barna szemei aggódva fürkésztek. Láttam, hogy próbálja kitalálni, mi történhetett, azt is láttam, hogy mikor adta fel a próbálkozást, mert a ráncok összeszaladtak a homlokán és a szeme szegletében, ami miatt koránál sokkal öregebbnek látszott. Végül egyszerre szakadt ki belőlünk egy mély sóhaj, majd megszólalt.

− Mi történt, Alice? – Csendesen, óvatosan kérdezett, és kapkodva söpört ki egy ősz hajszálat az arcából, ebből jöttem rá, hogy idegesebb lehet, mint én, és a lehető legrosszabbra dologra számít. Nem tudtam hibáztatni érte.

− Az apám elhunyt. Az öcsém értesített róla levélben, bocsánatot kért. – Az arcán láttam, hogy nem erre számított. A szája félig elnyílt, mintha mondani akarna valamit, de hang nem jött ki a torkán. Meg tudtam érteni, engem is nagyon megdöbbentett a levél. Pillanatok alatt összeszedte magát.

− Hogyan talált meg? – Odanyújtottam neki a levelet. Hosszan tanulmányozta, majd visszaadta. – Mit akarsz tenni?

− Elmegyek – mondtam egyszerűen. – Szeretném, ha velem jönnél. – Ránéztem, és vártam az elutasítását vagy tiltakozását, de helyette csak egy kérdés jött.

− Tényleg ezt akarod? – Ismét hosszan nézte az arcomat. Volt is lehetősége rá, mert nem válaszoltam rögtön. Még egyszer végig kellett gondolnom, hogy mit akarok, aztán bólintottam.

− Ezt akarom. Talán megbékélünk egymással, talán nem, de meg akarom tudni, hogy képesek vagyunk-e rá, vagy a Prewettek teljesen képtelenek ilyesmire. – A végét már csak suttogtam, de William hallotta.

− Te nem vagy Prewett – jelentette ki, és hangján érződött, hogy ez a megingathatatlan meggyőződése.

− A rossz vér nem vész el. − Láttam, hogy helytelenítő grimasz suhan át az arcán, ami sóhajtásra késztetett. – Akárhogy is próbáljuk szépíteni a dolgot, az ő vérük is vagyok, nekem is vannak hibáim, és…

− De soha nem voltál, és nem is leszel olyan, mint ők – vágott a szavamba hirtelen.

− Csak mert minden erőmmel küzdöttem ellene – ellenkeztem.

− Te más vagy, mint ők. – Egy újabb olyan kijelentés, aminek sohasem tudtam hinni.

− Ha más lennék, már rég megbocsátottam volna, de ugyanolyan makacs voltam, mint az apám, aki azonnal kitagadott, amint elszöktem, és esze ágában sem volt megbocsátani, vagy megvárni, hogy esetleg meggondolom magam, és visszamegyek. Mert…

− Azok után, amit tett veled, vissza akartál menni? – szakította félbe a mondandómat újra Bill. Megütközve nézett rám, de nem hibáztathattam érte.

− Egy ideig hiányzott az anyám, mert bármennyire hűvös volt is velem, mégiscsak az anyám volt, és jobb pillanataiban lehetett vele beszélgetni. Továbbá hiányzott a ház is, a személyzet, főleg Elsa és Paul. Tudni akartam, mi van velük. Ezért ragaszkodtam hozzá, hogy találjunk valami módot, hogy tarthassam velük a kapcsolatot. Valóban gondolkoztam azon is, hogy visszamegyek, és bocsánatot kérek, de aztán hamar világossá vált, hogy nemkívánatos személy vagyok ott többé. Úgy kezeltek, mintha meghaltam volna. – Legyintettem, mert már nem számított, hiszen apám halott volt. – Szóval eljönnél velem? – kérdeztem meg még egyszer. A másik, akit megkértem volna, a fiam, Frederick, de nem akartam, hogy miattam kiessen a munkából, ezért reménykedtem, hogy William igent mond.

− Elmegyek − mondta végül.

Köszönetképpen megszorítottam a kezét.

***


Fázósan húztam össze a kabátomat az állomás felé menet a kora reggeli hidegben. Gondoltam, ha már közel van, akkor sétálok egy kicsit, de inkább Frederickre kellett volna hallgatnom, aki felajánlotta, hogy kocsival kivisz, de elvetettem az ötletet, hiszen nem volt sok csomagom. Most viszont inkább igent mondtam volna, mert október közepéhez képest is hideg volt, és valami nedvesség is szállingózott, amit a szél az arcomba csapott. Majdnem levitte a kalapomat, így egyik kezemmel annak a szegélyét, a másikkal a táskámat szorongattam. Mire kiértem az állomáshoz, már szinte vacogtam. Az exeteri vasútállomás a korai órára való tekintettel szinte teljesen kihalt volt, csak néhány utas lézengett a területén. William bent várt rám, előrelátóan egy adag papírpoharas, forró kávéval a kezében. Rámosolyogtam üdvözlésképpen, és melléültem. Épp elfogyott a kávé, mikor bemondták az érkező vonatunkat. Bill felvette a táskámat, és elindultunk a peronra. Mikor a vonat megállt, felsegített rá. Csak a vonat indulása után szólalt meg.

− Minden rendben? – kérdezte fürkészőn.

− Természetesen – válaszoltam talán túl gyorsan. Be kell valljam, nem nagyon elemeztem az utazással kapcsolatos érzéseimet, mert nem volt rá idő a koránkelés miatt, de most, hogy barátom rákérdezett, megéreztem a felszín alatt lappangó feszültséget, ami a tagjaimból áradt. – Egy kissé ideges vagyok – vallottam be.

Bólintott. Ezután nem sokat beszéltünk. Ő többnyire kifelé bámult az ablakon, és az elhaladó tájat figyelte, én pedig a magammal hozott könyvet kezdtem olvasni. Annyira belemerültem az olvasásba, hogy arra eszméltem, hogy William kocogtatja a vállam, mert hamarosan megérkezünk Swindonba. Észre sem vettem, hogy ilyen hamar elrepült az a két óra, ameddig az út tartott. A Prewett családi birtoka a várostól félórányi autóútra helyezkedett el, így az állomáson a család egyik sofőrje várt minket. A középkorú férfi, aki Karlként mutatkozott be, kedvesen üdvözölt minket. Kissé feszengve viszonoztam az üdvözlést, aztán megéreztem William bátorító szorítását az egyik kezemen, ami azt üzente, hogy nem lesz semmi baj. Nagyon reméltem, hogy igaza lesz.

Ahogy elindultunk, megállíthatatlanul rám törtek az emlékek, és ez csak fokozódott, mikor megérkeztünk. Az udvaron játékkal töltött nyarak jutottak eszembe, a hógolyózás az öcsémmel, a lovaglótúrák a dombok között, és az apám és a verések, a megaláztatás. Ez utóbbi elűzte az előtte megjelenő kellemes emléket, amitől viszolygás fogott el.

A következő, amire emlékeztem, hogy bevezettek minket a házba, egy fogadószobába. Nem tudtam később sem felidézni, hogy elköszöntünk volna a sofőrtől, már benn is voltunk a házban. Olyan kába voltam, hogy körül sem néztem. Akkor még csak egy távolabbi rokonunk, akit nem nagyon ismertem, és még csak a nevét sem tudtam, volt ott rajtunk kívül. Anyám és az öcsém vele beszélgetett. Anyám nyolcvannyolc éves kora ellenére jól tartotta magát, szálfaegyenesen állt, haját szigorú kontyban hordta, ruhája kifogástalan volt, még az arca is ugyanolyan merev volt, mint ahogy emlékeztem rá, kivéve, hogy most a fájdalom gyötörte szobor merevvé, amit sápadtsága még jobban kiemelt. Jeffrey komoran állt mellette, félig tartva őt, mintha bármelyik pillanatban össze akarna csuklani. Talán így is volt, mert bármilyen is volt az apám, anyám szerette őt. Hirtelen egy szürkészöld szempár kapcsolódott az enyémbe, majd öcsém megindult felém. Láttam, hogy anyám tekintete követi a mozdulatot, szemei jól láthatóan elkerekedtek, amikor felismert, ami mutatta, hogy valószínűleg nem tudta, hogy jövök. Az első döbbenet után az enyémhez oly hasonló, világoskék szemei szinte elsötétedtek, és a következő pillanatban elfordult, majd sietve súgott valamit a rokon fülébe, végül mindketten elhagyták a helyiséget. Észrevettem, hogy testvérem helytelenítően rázza a fejét, majd hozzánk lépett.

− Üdvözöllek mindkettőtöket! – Óvatos csókot lehelt az arcomra, majd a mellettem feszülten álló Williamnek kezet nyújtott. – Jeffrey Prewett, örvendek.

− William Freegard. Én is örvendek – válaszolta Bill visszafogottan.

− Bocsáss meg anyának. Nem szóltam neki. Valószínűleg nagyon megdöbbentetted – szabadkozott gyorsan Jeffrey.

− Nem történt semmi – válaszoltam ugyanolyan tartózkodóan, idegesen megszorítva a táskámat. Várható volt, hogy az anyám nem fog örülni az ittlétemnek, de ilyen elutasításra nem számítottam.

Öcsém látta rajtam, hogy rosszul érint a dolog, próbálta szóba hozni, és enyhíteni a csalódottságomat, de nem hagytam neki, hárítottam, így beszélgetésünk rövid időn belül zátonyra futott, és ezután már nem is nagyon volt rá lehetőségünk, mert elindultunk a temetés előtti templomi szertartásra. William egészen a templomig csendesen lépkedett mellettem, szinte észre sem lehetett venni, hogy ott van, egészen, amíg be nem léptünk a kis kápolnába. Hirtelen rosszullét fogott el, éreztem, hogy kiver a hideg veríték. Meredten néztem apám felravatalozott testét. Nem tudtam elszakítani a testről a tekintetemet, még halálában is képes volt uralni, mintha megbénultam volna. Éreztem, hogy kezdek elgyengülni, és kezd kicsúszni alólam a lábam, de Bill nem hagyta, hogy elessek, hanem besegített egy padba.

− Nem lesz semmi baj. Már nem tehet ellened semmit – nyugtatgatott, miközben a nap folyamán már nem először újra megszorította a kezemet.

Csak egy apró bólintásra voltam képes, mert az eszem felfogta, amit mondott, de a szívem összefacsarodott, és szinte alig kaptam levegőt. A szertartásból alig emlékszem valamire, azt sem tudom biztosan, hogyan kerültem ki a templomból. A következő emlékem az, hogy egy fűzfa mellett állunk a temetőben, és a kiásott gödörbe engedik apám koporsóját, elzárva tőlem, elzárva mindenkitől. Most már tényleg nem árthatott nekem. Bezárult a kör véglegesen.

A fűzágak félig eltakartak a temetőben álló többi ember elől, így kezdtem biztonságban érezni magam. Megéreztem William egyik karját a derekam körül, ami biztosan tartott, nem engedett el akkor sem, mikor már jobban voltam. Felnéztem rá. A meleg barna szemekben olyan kifejezés ült, amit nem tudtam hova tenni. Lágyság, gyengédség fénylett bennük, és azt is észrevettem, hogy másik keze mohón szorítja és simogatja az enyémet, oda-vissza a csuklómtól az ujjhegyemig. Akkor még nem értettem, sem a kifejezést a szemében, sem a simogatást, de idővel ez is értelmet nyert.

***

Az illem azt diktálta, hogy a temetés után maradjunk a torra. Nem éreztem magam elég erősnek hozzá, de William szorítása a kezemen elég volt ahhoz, hogy képes legyek még maradni. Azt gondoltam, hogy hagynak bennünket szabadon elvegyülni a többi rokon között, de nem így történt, ugyanis anyám, akit a temetés vége óta nem láttam, magához hívatott a lakrészébe. Nem tudtam mire vélni a dolgot, mert még csak szóba sem állt velem a nap folyamán. Most meg látni akar? Segélykérően néztem Billre, aki velem akart jönni, de Jeffrey biztosított róla minket, hogy minden rendben lesz, így elindultam. Ahogy a lakrésze felé tartottam, egyre idegesebb lettem, végül remegő kézzel kopogtam be.

− Szabad! – hallottam meg anyám ismerős hangját. Tétovázva beléptem. – Gyere be a nappaliba – hallottam a következő utasítást.

Átvágtam a kis előtéren, és bementem. Anyám a kisasztal mögött ült, kezeit összekulcsolta az asztallapon, szemei szigorúan néztek rám.

− Jó napot kívánok, anyám – köszöntöttem visszafogottan.

− Szervusz, lányom – jött az ugyanolyan válasz.

− Miért hívattál? – tértem rögtön a lényegre, mert minél hamarabb szabadulni akartam a kényelmetlen helyzetből. Erre valószínűtlenül ellágyultak a vonásai, olyan volt, mint kisgyermekkoromban, amikor néha-néha mesélt nekem. Nem értettem.

− Először is ülj le ide – mutatott a vele szemben lévő székre. – Nem kell tartanod tőlem – tette hozzá szinte játékosan, mikor nem mozdultam, erre megindultak a lábaim. – Meglepődtem, mikor megláttalak, és nem tudtam, mit kéne tennem, hogyan kéne reagálnom, de örülök, hogy Jeffrey szólt neked. Nem fogom megkérdezni, hol élsz, kikkel élsz, nem kérdezlek a családodról, ha nem akarod, csak szeretném, ha egy kicsit itt lennél. – Mire befejezte, nagyon fáradtnak látszott és öregnek.

Az a tartás, ami még a fogadószobában jellemezte, teljesen elszállt belőle, és nagyon magányosnak tűnt. Megköszörültem a torkomat, aztán válaszoltam.

− Maradok egy kicsit. Kérdezhetsz nyugodtan a családomról, ha szeretnél – mondtam röviden bólintva.

− Nem igazán tudom, mit kérdezhetnék – vallotta be anyám végül. Sápadt arcán pír jelent meg, ami jelezte, hogy zavarban van, és enyhe szégyenkezés is látszott rajta.

Röviden meséltem neki a férjemről, az unokáimról és az életünkről, de hamar megállított, és a lényegre tért.

− Amiért igazából idehívtalak, az ez – adott át egy faragott faládikát.

Tudtam, hogy mi ez, ezért hitetlenkedve néztem rá. Felnyitottam a fedelet, és tényleg az volt benne, amit sejtettem. Egy arany függő, ami generációról generációra öröklődött anyám családjában.

− Ezt nem fogadhatom el – ráztam meg a fejemet. – Biztos van olyan, aki érdemesebb rá, mint én.

− Nincs. Ez a becses tárgy anyáról leányra száll, és nekem te vagy a lányom. – Az utolsó szót nyomatékosan ejtette ki. – Már régen neked kellett volna adnom. Fogadd el, kérlek! – A hangja kérlelő és könyörgő volt, amilyennek még sohasem hallottam. Már nem először lepett meg a beszélgetés folyamán.

− Elfogadom – válaszoltam végül remegő hangon.

Két hónappal később anyám is meghalt.

----

Köszönöm, hogy végigolvastad a bejegyzést! Ha tetszik, amit itt találsz, feliratkozhatsz a blog rendszeres olvasói közé, illetve követhetsz e-mailen is, hogy ne maradj le a további bejegyzésekről. További tartalmakat találhatsz Facebookon, Instagramon és Twitteren is!