Főoldal Értékelések Írásaim Book Tag Dedikált könyveim T5W InterjúkBookhaul Kapcsolat

2017. augusztus 14., hétfő

Fűzágak - Epilógus



Epilógus





Narancsvörös villanások játszottak a csukott szemeim előtt. A nap felé nyújtottam a nyakamat, hogy jobban élvezni tudjam a sugarak gyengéd cirógatását az arcomon. Ilyenek voltak az exeteri nyarak, kellemesen melegek, de nem túl forróak, langyos-hűvös délutánokkal, melyek felfrissítik az embert. A ráncok még jobban elmélyültek arcomon, de most már nem éreztem elnyűttnek tőle magam, hiszen csak az időskor hírmondói voltak. Mosoly költözött az ajkaimra, aminek hatására apró redők gyűltek mindkét oldalon a szám szegletében. Nem kellett elképzelnem a kezet, amely óvón szorította meg az enyémet, mert egy valóságos kéz simult a kézfejemre, és osztozott velem minden örömben és bánatban. Jelentőséget nyert akkor a temetőbeli kézszorítás, melyet apám temetésén még nem értettem, de nem kellett sokat várnom rá, hogy megtudjam barátom szándékait.

A folyóparti kunyhó padján üldögéltünk Williammel. A temetés utáni hétvégén történt. Októberhez képest azon a napon melegen sütött a nap, a nyár még utoljára visszaszökött az Exe folyóhoz, hogy még utoljára kimehessünk. Akkor csak Bill kísért el, felajánlotta, hogy velem tölti a napot, így már kora reggel elindultunk. Egész úton szótlan volt, még azután is, hogy bezárta az autót, és bevittük azt a kevés csomagot, amit magával hozott. Akkor sem nagyon szólt, amikor már reggeliztünk, csak annyira szegte meg – ki tudja, miért tett – némasági fogadalmát, hogy még egy kicsivel több tejet kérjen a kávéjába, és mikor végzett, már ment is ki a házból. Nem értettem a dolgot. Legszívesebben rögtön utánamentem volna, de nem tudtam, hogyan kérdezhetném meg, mi bántja, mert még sosem láttam ilyen hallgatagnak és zárkózottnak. Elhatároztam, hogy amíg elmosogatok, kitalálom, mi lehet a baj, de az a pár edény hamarabb fogyott el annál, semhogy rájöjjek a megoldásra. Nem volt mit tenni, elindultam utána. A padon ülve találtam meg. Tétovázva foglaltam helyet mellette. A távolba révedt, látszólag azt sem vette észre, hogy ott vagyok, így csendben ültem mellette. Aztán szinte megijedtem, mikor megszólalt.

− Érezted már úgy, hogy reménytelenül egyedül vagy? – Bill hangjában mély fájdalom és magány bújt meg, ahogy felém fordult. – Próbáltam olyan támaszod lenni, mint Alec, melletted állni, de ez tudom, nem elég.

Nem értettem, vagy csak nem akartam érteni. Ráztam a fejem, de ő folytatta.

− Megkért rá engem, hogy ha ő már nem lesz, gondoskodjam rólad, de… − Megszakítottam keserű szavait.

− Te mindent megtettél, és most is megteszel értem. Nem kell ennél több – bizonygattam, de ő erre csak rázta a fejét. Hirtelen közelebb csúszott hozzám a padon, és megragadta a kezemet.

− Eleinte én is így gondoltam, Marthával együtt nem hagytuk, hogy elvessz a szomorúságban és a fájdalomban, de aztán a feleségem is elment, és én úgy éreztem, nem tudom megtenni, amire Alec kért. Túl sok volt bennem is a fájdalom, és ott voltak a gyerekeid, akik átvették a helyünket, és…

− Nem értelek! – szakadt ki belőlem. Sóhajtott, és egy ideig nem szólt, megpróbálta újra összeszedni a gondolatait, de inkább úgy tűnt, mintha bátorságot gyűjtene, de mihez? Pár perc múlva megtudtam.

−A gyerekeim nagyon aggódtak Martha halálakor, mert magamba fordultam, és még velük sem igazán beszéltem. Majdnem elemésztett a gyász. Végül mégis sikerült felülkerekednem rajta, képes voltam újra érezni, és újra meglátogatni téged. A veled való beszélgetések nagymértékben enyhítették a fájdalmamat, és egyre kellemesebbé váltak a mindennapok. Aztán nem tudom, mikor történt, azt sem, hogyan, de egyszer csak tudatosult bennem, hogy nem mint barát tekintek rád. Mikor ez világossá vált számomra, bűntudatot éreztem, nem szeghettem meg az Alecnak tett ígéretemet, nem vehettem el a barátom feleségét. – Megdermedtem a hallottaktól, annyira meglepett William vallomása, de ő nem vette ezt észre, hanem folytatta. – Aztán a bűntudat elmúlt, az érzéseim irántad megmaradtak, és egyre jobban mélyültek. Nem tudtam, hogy mondhatnám el, azt sem, elmondhatom-e egyáltalán. Az egy héttel ezelőtti temetés viszont rávilágított arra, hogy egyszer élünk, és szeretném, ha életed utolsó szakaszát megosztanád velem. – Ezután nem szólt többet, várta, hogy majd válaszolok, de akkor még nem tudtam. Kifejtettem a kezem az ujjai közül, és berohantam a házba.

Legközelebb órákkal később kerültem elő. A tornácon állt, és a messzeségbe bámult.

− Menjünk ki a folyópartra. Sétáljunk egyet – indítványoztam olyan hangon, mintha délelőtt semmi lényeges nem történt volna, pedig egész idő alatt az általa mondottakon rágódtam, de még mindig nem tudtam, mit gondoljak.

− Menjünk – szólt halkan.

Szótlanul indultunk el egymás mellett. A nap már lefelé járt útján, narancsosan világította meg a folyóparti fákat. Egy darabig mentünk, aztán bevezettem a füzek közé, óvón érintettem meg az ágakat, mindet egymás után, üdvözöltem őket. Csak mentem és mentem, aztán észrevettem, hogy lemaradt. Megtorpantam és visszanéztem rá. Szemeiben szórakozottság bujkált, ahogy figyelt, és még valami élvezet – élvezetét lelte abban, hogy egyszerűen csak nézhet. Örült a pillanatnak. Visszaléptem és magammal húztam. Épp akkor léptünk ki a fák közül, mikor a nap alábukott a horizonton, de én inkább William arcát figyeltem, ahogy vörösen csillan rajta a fény. Az oly ismerős alakot, aki eddig is mindig ott volt nekem, és ezután is itt lehet, ha akarom. Ahogy néztem, egyre jobban érlelődött bennem a döntés, aztán szavakba is öntöttem az elhatározást.

− Nem sokat tudok felajánlani, de amit nyújtani tudok neked, az a tiéd.

Két erős kar hirtelen ölelt körül. Hosszú ideig maradtunk ebben a biztonságot adó ölelésben.



Azóta tíz év telt el. William minden nap velem töltötte a délutánokat. Ha olyan kedvünk volt, csak csendben ültünk a kerti padon, pihentünk és élveztük a meghitt csendet, mely körülvett minket. Ha kicsit mozogni vágytunk, akkor sétáltunk. Lassan, ráérősen, hiszen nem siettünk sehová. Az öregkorunk minden utolsó morzsáját megpróbáltuk kiélvezni, és ígéretünkhöz híven együtt eltölteni, segítve a másikat, ha azt magány, fájdalom vagy hiány gyötörte. Nem csak érzelmi volt ez a kötelék, hanem az egymás iránti barátságból, tiszteletből és szeretetből is fakadt. Jobb volt együtt eltölteni ezeket a napokat, mint egyedül, halott hitveseinkre emlékezve, gyötrődve a fájdalom és az emlékek miatt, amik legyenek bármennyire vidámak, mégsem hozhatják vissza őket. Sem Alec lágyan öblös nevetésének, sem Martha szinte csilingelő hangjának emléke. Sokszor szomorít el minket egy-egy ilyen emlék, és ilyenkor csak mi vagyunk egymásnak, mert noha itt vannak a gyerekek és az unokák, ezt nem tudják igazán átérezni, nem tudják, mi a jelentése egy-egy ölelésnek, amely lecsillapítja a lelkünkben lévő űrt. Nem érthetik még igazán a lehangoltságunkat, mert őket még nem érte ilyen veszteség. Mind az én, mind William gyerekeinek még él a hitvesük, akikkel mindent megoszthatnak, ami jól is van így.

− Apa, Alice néni, kész az uzsonna! – kiáltott ki Claire, Bill legidősebb lánya az ablakon.

− Mindjárt megyünk! – válaszolta William.

Ezen a hétvégén mindkettőnk családja itt volt. Kissé zsúfoltan voltunk a házban, de egyikünk sem bánta. Nagy örömünket leltük abban, hogy a családunk körülvesz minket. William felállt, rám mosolygott, és a kezét nyújtotta. Visszamosolyogtam rá, és hagytam, hogy felsegítsen. Lassan lépkedtünk a ház felé, az ablakon keresztül friss sütemény illata áradt felénk.

− Mmm… A lányod megint pitét sütött – jegyeztem meg lelkesen.

− Igen, ha jó a szimatom, banánosat – helyeselt kedves férjem.

Összemosolyogtunk. Az arcunkon lévő jókedv csak fokozódott, mikor megláttuk Frederick ikerfiait, Alecet és Alant, akik épp azon versenyeztek, melyikük tüntet el hamarabb egy-egy tányér süteményt. Végül Alan győzött, aki ezután elégedetten simogatta megtöltött pocakját.

Abigail és Daniel között foglaltunk helyet, és mi is magukhoz vettünk egy-egy tányért néhány süteménnyel és teával. William eltalálta, tényleg banános muffin lapult a tálcákon, elfogyasztásra várva. Végignéztem a családunkon, és éreztem, hogy körülvesz az otthonosság. Már évek óta minden a helyén volt. Öröm volt végignézni a vidám, beszélgető arcokon. Egyvalaki azonban hiányzott.

− Audrey pontosan mikor érkezik? – fordultam Frederickhez.

Legkisebb unokám egy kutató asszisztenseként dolgozott a nyáron, így nem minden hétvégéje volt szabad. Ezen a hétvégén is később érkezett.

− Fél hatra ér be a vonata. Kimegyek elé az állomásra – válaszolt fiam.

− Majd mi kimegyünk elé Williammel, így legalább mozgunk egy kicsit. Meg egyébként is, jó idő van, Audrey is folyton a laborban van, nem árt neki sem egy kis séta – ajánlottam fel.

Láttam, hogy először tiltakozni akart, hogy megkíméljen minket a fáradtságtól, de aztán belement.

A kora esti időpontra való tekintettel a vasútállomáson nagy volt a nyüzsgés, mivel sokan most tértek haza a munkából vagy indultak a rokonokhoz. Minden szerelvényről csaknem tömeg szállt le és hömpölygött a kijárat felé.

Az unokám vonata kicsit késve érkezett, a hangosbemondó szerint egy baleset miatt. Amíg vártunk, halkan beszélgettünk, találgattuk, mi okozhatta a problémát. A körülöttünk állók is hasonlóan álltak a témához, de míg mi nem mentünk tovább egyszerű feltételezéseknél, addig egyesek már vonatütközésről pusmogtak. Ez kezdett nyugtalanítani, és ha William nem szorítja meg a kezem, pánikba estem volna. Nagy megkönnyebbülés volt, amikor a vonat teljesen sértetlenül futott be. Az emberek kétszeres intenzitással szorították magukhoz leszálló szeretteiket, a perifériámon láttam, hogy az egyik katasztrófát sugalló a legvehemensebb, de nála jobban lekötött egy felénk száguldó, pirospozsgás alak. Fülbevalói és haja csak úgy szálltak ide-oda, ahogy közeledett, egyik kezével vadul integetett, ahogy ő is meglátott minket. A másikkal is azt tette volna, de abban a laptopját fogta. Audrey mind a tizenhét évével maga volt a megtestesült fiatalság.

− Sziasztok! Remélem, nem aggódtatok nagyon. Egy tehervonat kisiklott, ezért késtünk. Szerencsére nem sérült meg senki, de sokáig nem engedtek tovább minket – hadarta rögtön szinte egy szuszra, majd gyors egymásutánban odalépett mindkettőnkhöz, és egy-egy puszit nyomott az arcunkra.

− Szia, kicsim. Örülök, hogy végre itt vagy – húztam egy rövid ölelésbe, majd William is magához szorította egy pillanatra.

− Átveszem a hátizsákodat, ha gondolod – ajánlotta fel a segítségét Audreynak azonnal, mikor észrevette a hátán lévő méretes táskát.

− Ó, köszönöm, Will bácsi. Kissé sok mindent pakoltam, mert annyira megörültem, hogy Beckett professzor adott egy hét pihenőt, hogy úgy döntöttem, itt töltöm azt a hetet. – Nagyon megörültem ennek a hírnek, mert eddig úgy volt, hogy szombaton jön, és hétfőn már megy is vissza Londonba, és nem is látom ezután egészen szeptemberig. – Sőt, képzeljétek, megjött az ösztöndíjkérelmem eredménye. Megkaptam! – sikkantotta, és megpördült velem, ahogy átölelt.

− Ez csudálatos! – ragadt át a lelkesedése rám is.

− Igen. Jobb, mint számítottam. Nemcsak az utolsó középiskolai évet, hanem a két év egyetemi előkészítőt is kint tölthetem, megkaptam mind a három évet. Ez annyira hihetetlen! – kiáltotta.

− Miért lenne az? – kérdezte William. Mindketten érdeklődve néztünk rá, de csak vállat vonva folytatta. – Nagyon intelligens és tehetséges kislány vagy. Nagyon jól fog járni az az egyetem, ami felvesz a hallgatói közé. Gratulálok!

− Köszönöm, Will bácsi – ölelte magához hitvesemet Audrey, aztán félszeg mosollyal megjegyezte. – Azért nem mindig volt így. Emlékszem, hogy kiskoromban milyen ügyetlen voltam, mindig mindent leejtettem vagy kiborítottam. Nagyon szánalmas voltam – biggyedtek le egy kicsit az ajkai.

− Ó, de azóta te lettél az egyik legígéretesebb orvosjelölt, és minden rendben lesz, majd meglátod – biztattam.

− Igazad van, nagyi – jelent meg újra a mosoly az arcán.

Átkaroltam a vállát, és elindultunk haza. Hazaérkezve a vacsorára terített asztal fogadott minket. Audrey gyorsan felszaladt a szobájába, hogy átöltözzön, William szórakozott fejcsóválással követte, hogy felvigye a csomagját. Kisvártatva megjelent, még mindig huncut kifejezéssel az arcán.

− Kész szélvész ez a lány – nevetett, miközben elfoglalta a helyét mellettem.

− Nem csodálom, hiszen elképesztően jó hírt kapott. Nagyon izgatott – válaszoltam ugyancsak mosolyogva.

− Most a hugiról beszéltek? – csatlakozott hozzánk Alan.

− Igen, róla, de nem mondok többet, majd ő elmondja, ha lejött – feleltem.

− Csak nem? – nézett rám az anyjuk, Beatrice.

Mielőtt válaszolhattam volna, lépcsődobogás hallatszott, és Audrey száguldott be az étkezőbe.

− Tényleg megkaptad, hugi? – szegezte neki másik ikerbátyja, Alec a kérdést.

− Igen, sikerült. Amerikában fogok tanulni három évig! – kiáltotta legkisebb unokám mosolyogva.

− Ez csodálatos, kislányom – szorította magához az anyja.

− Erre koccintanunk kell! – állt fel Frederick, és elindult a konyha felé. Két üveg előre behűtött, jóféle pezsgővel tért vissza.

− Számítottál rá, apa? – kérdezte csodálkozva Audrey.

− Még szép, kicsim! Az én kislányom a legjobb! – Hatalmas csókot nyomott lánya homlokára, majd kibontotta, és az idő közben Abigail által behozott poharakba elkezdte kitölteni az italt.

Percekig koccintások csilingelésének hangja töltötte be a szobát, mellyel gratulációk sora keveredett. Aztán előkerült a vacsora, ami nagyon jólesett a kiadós séta után, közben beszélgettünk. Élveztem, hogy mindenki mellettem van, akit szeretek. Meglepően hamar elfáradtam, elköszöntem a többiektől, megfürödtem és elmentem aludni, William kérdés nélkül tartott velem. Egymás mellett feküdtünk az ágyban, és csendben hallgattuk a felfelé szűrődő vidám neszezést. Elégedettség és boldogság furcsa keveréke öntötte el a lelkemet.

Óráknak tűnő idő múlva oldalra fordítottam a fejem. A Hold bevilágított az ablakon, így láttam William nyugodt arcát, hallottam egyenletes lélegzetvételeit. Azt hittem, alszik. Ujjaim tétován indultak el, és érintették meg a kezét, semmi reakciót nem tapasztaltam, ezért végigcirógattam a kezét, majd megszorítottam.

− Köszönöm, hogy itt maradtál velem, hogy elviselsz minden nyűgömmel együtt. Hogy szeretsz. Köszönöm. – Ez egy olyan vallomás volt, amit valószínűleg soha nem mondtam volna ki, ha tudom, hogy ébren van. Nem lettem volna rá képes.

Szemei felnyíltak, és karjai automatikusan fonódtak körém, mint annak idején a fűz ágai a Prewett birtok kertjében: óvón, védelmezőn. Akkor már tudtam, hogy megleltem az igazi kincsemet, az igazi fűzágakat.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése