Főoldal Értékelések Írásaim Book Tag Dedikált könyveim T5W InterjúkBookhaul Kapcsolat

2017. november 14., kedd

Robert Jackson Bennett: Pengék városa (Isteni városok 2.)



Általában egy trilógia középső része nem tudja megközelíteni az első rész színvonalát, mert valami mindig félrecsúszik, vagy mert tipikus középső rész. A Pengék városa viszont egy üdítő kivétel, mert érvényes rá az a közhely, hogy jobb, mint az első rész, ami nem kis teljesítmény tekintve, hogy már az első könyv is nagyon tetszett a világépítésével, történetével.

Ebben a kötetben tovább szélesedik Bennett világa, több minden kiderül az isteneiről, a háború mikéntjeiről, és ezt nem máson keresztül mutatja be, mint az első kötetből kedvenc mellékszereplőmön, Turjin Mulaghesh-sen keresztül, aki ebben a kötetben főszereplővé lép elő. De nem akár milyenné. Már az első könyvnél is kitűnt, hogy amellett, hogy keményvonalas katona tud gondolkodni is, nemcsak pusztítani, és az érzelmi világa is elég gazdag, bár nemigen mutatja ki. Ő nekem a “gondolkodó katona”, bár hogy mennyire értelmes definíció ez azt nem tudom, de az én fejemben így élnek a hozzá hasonló karakterek. Valamiért Paul Martin jutott eszembe róla a Csodaidőkből, ne kérdezzétek miért, talán a múltja miatt. Ugyanazért látom őket sokrétű és értékes karakternek. Katonák, de mégis többek annál.

Szegény Mulaghesh mama ismét rejtélyek és pörgős események közepén találja magát, amiben nem kevés szerepe van az isteneknek és Sigrudnak.



Hogy miért is tetszett nekem ennyire ez a könyv? Egyrészt a karakterek miatt, másrészt a hangulata miatt. Vurtyasztánnak egyedi hangulata van, amit nehéz megmagyarázni. Talán úgy tudnám megfogalmazni, hogy sötét, baljóslatú, de ugyanakkor színes, élő. Ez a kettőség végig jellemzi a könyvet. A sötét titkok, és a lepusztult vidék felvirágoztatási szándéka révén. Egyszerre áradt a helyből a világosság és a romlottság, ami nagyon árnyalttá tette a képet.

Aztán ott voltak a karakterek. Kettőt emelnék ki Mulaghesh-t és Sigrudot. Az előbbiről már fentebb tettem némi említést, de most jobban fogom árnyalni a képet, utóbbi pedig az előző kötetnek is szerves része volt, hát ebből sem maradhatott ki, és jó is hogy így lett.

Mulaghesh: Nem akarom ismételni a fentebb róla már leírtakat, így azzal kezdeném, hogy Turjin ebben a kötetben sokat fejlődik. Egyrészt mert próbál túljutni az elszenvedett sérelmeim, másrést, mert jobban árnyalja a szerző, és azáltal, hogy többet megtudunk a múltjáról érthetőbbé válnak a döntései, cselekedetei, és ez összetettebbé, fejlődővé teszi. És nem utolsó sorban az isteni eredetű jelenségekhez való hozzáállása is változik, és noha nem kevésbé ódzkodik tőle, de ha kell, akkor odateszi, amit Shara a fejébe vert isteni hókusz-pókusz ügyileg. És pont ez, ami legjobban teszik a karakterében, a fejlődőképesség.

Sigrud: Az első kötetből kiderült, hogy szeret zúzni, és sok fájdalmat hordoz magában, sok elfojtott érzelmet, elhallgatott szót, amit úgy érez már késő kimondani, vagy épp olyan tetteket, amiket későnek érez megtenni. Ebből gyökerezik a kötet végére kialakuló karakterdrámája, ami érthető, de mégis vadállattá változtatja, annak ellenére, hogy már úgymond felhagyott azzal az élettel, és emiatt kettős ez a dráma. Egy részt, mint írtam előbb érthető, másrészt viszont hidegvérű pusztítás, amit nem lehet megbocsátani, és Turjin reakciója teljesen érthető volt számomra erre a fordulatra.

Turjin és Sigrud: Külön-külön is erős karakterek, de így együtt meg még jobban. Minden interakciójukat, közös munkálkodásukat élveztem. Ők jó párost alkottak a hihetetlenebbnél hihetetlenebb események láncolatában, és mindenki más csak háttértáncos lehetett mellettük, ami nem is baj.

Mellékszereplők: Számomra ők csupán színesítő elemek voltak a két főbb szereplő mellet. Még Signe is, bár az ő karaktere megérdemelt volna egy jobb sorsot, de az élet már csak ilyen Bennett világában. Szükséges dramaturgiai elem az ő végkifejlete. Megemlíthető még a vurtyasztáni nagykövet, bár az ő szerepére hamar rá jöttem, vagy Mulaghes feletteséé, aki nálam az munkájába beleőrült katona szinonimája, és ezért nem is volt túl szimpatikus, így ő jobb, ha homályba vész.

A történetről nem ejtenék szót, mert bármit írnék, túl sokat mondana, így csak annyit jegyeznék meg itt a végén, hogy aki az elsőt szerette, az ezt is fogja, sőt, talán még jobban, mert izgalmas a cselekmény és rejtélyek itt is vannak és a karakterek még árnyaltabbak, mint a Lépcsők városában, meg mert Vurtyasztán egy isten háta mögötti pokol, amit minden fantasy kedvelőnek át kell élnie.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése