2019. február 24., vasárnap

Ecsédi Orsolya: Banyavész


Ecsédi Orsolya a Cirrus a tűzfalon című első meseregényével nagyon betalált nálam, és már nagyon vártam, milyen mesével rukkol elő legközelebb. Ezért megvallom, nagyon megörültem a szerző felkérésének, mert nem volt kérdés, hogy a Banyavészt is elolvasom. Egyáltalán nem bántam meg, mert ugyanaz történt, mint az előző könyve esetében: az első pár oldalon beszippantott a regény, és egy egyedi világba repített, ami ezúttal sem tér el olyan nagyon a valóditól. Sőt, ezt még sokkal közelebbinek is éreztem, mint Cirrus digitális világát. Számomra a Banyavész világa sokkal jobban átélhető volt és valóságosabban hatott. A kötet gyerek főszereplői igaziak voltak, olyanok, akikről elhiszi az olvasó, hogy a valóságban is létezhetnek. Ezért sokkal jobban átélhető. Báti és Zizu karaktere a gyerekkori énem egyes aspektusaira emlékeztetett, így általuk újraéltem a gyerekkorom egyes élményeit.

A Banyavészben újra megmutatkozott a szerző egyedi, játékos stílusa, amit már a Cirrus a tűzfalonban megismerhettem. Ehhez társul ismét egy egyedi ötlet, amely végtelen fantáziáról árulkodik, valamint az könnyed, intelligens humor, amiben újra megmutatkozik az író nyelvi zsenialitása. Mindehhez ismét jól illeszkednek László Maya rajzai, amik jó kísérői a műnek, a történések érdekes aspektusait ragadják meg.



Az elején kicsit megijedtem, hogy a könyv egy sorozat első része, és mint ilyen nem kerek egész, nem olvasható önmagában, de szerencsére a végére kiderült, hogy a történet önállóan is értelmezhető, teljesen lezárt. Ugyanakkor maradt még potenciál a világban, így várom, hogyan folytatódik a Kell egy csapat sorozat.

Az alapötlet nagyszerűsége abban áll, hogy egyszerre mesés, de ugyanakkor reflektál a való világra. Arra, hogy a digitalizált világ, hogyan hat a gyerekek (Z-generáció) gondolkozására, mennyivel másabbak a kommunikációs eszközök vagy éppen a közösségi média szerepére is rávilágít egy bizonyos szempontból a könyv. Teszi mindezt egy kalandos mesén keresztül, ami próba elé állítja a történet gyerek szereplőit, akiknek meg kell küzdeniük saját korlátaikkal, és túl kell emelkedniük azokon. Meg kell találniuk a lehetetlent, ami a mesében nagyon is lehetséges, és út közben rá kell jönniük, hogy amit kerestek, vagyis a mese, ott volt az orruk előtt, a hétköznapok szereplőiben. Ez különösen tetszett a történetben, hogy végig a mese és a valóság határán mozog, és az adott jelenet értelmezésének kérdése, ki mit lát bele. Ebből a szempontból a kedvenc jelenetem, mikor Báti találkozik a Hegyi Öreggel.


Ebből a részből van a kedvenc idézetem is:

"Hegyi Jenő szúrósan nézett Bátira.
– Ne mondj ilyet. Én beléd látok. Bátor vagy.
– Honnan tetszik tudni? Be se mutatkoztam.
Az öreg csak mosolygott. Bátinak lassan esett le, hogy nem úgy érti. A melegség visszatért a gyomrába és ott is maradt.
– Ezt Jenő bácsi csinálta? Ez egy varázslat?
– Nem. Ezért megdolgoztál. És csak hogy tudd, minden mese olyan, amilyenre írják."

„…minden mese olyan, amilyennek írják.” Mondja Hegyi Jenő. Az ő megjelenésénél éreztem a legjobban azt, amit fentebb említettem, hogy ténylegesen attól függ, az adott jelenetben mit látunk magunk előtt, hogy hogyan értelmezzük. Egyszerre láttam őt varázslónak és hajléktalannak, amit az illusztrációk is alátámasztanak.


Több karakter is van, aki hozzá hasonlóan többféleképpen értelmezhető. Ott van például a másik kedvenc karakterem, Ulrik, a szeleburdi tacskó, akit nehezen lehet elképzelni veszedelmes sárkánynak, de nagyon is ott a lehetőség.
 




A furcsán egyedi mellékkarakterek után áttérek a három főszereplőkre, akik a saját közegükben a legfurcsábbak, mind a tanáraik, mind az osztálytársaik szerint. Anka, Báti és Zizu az osztály perifériáján mozognak, mindenki beléjük köt és senki sem barátkozik velük, ezért úgy érzik, hogy az összes mese hazudik. Ezért van az, hogy: „Ők ugyanis utálták a meséket. Szívből és igazán.” 



Nem hiszik, hogy a jó győzedelmeskedhet, legalábbis az alapján, amit a mikrokörnyezetükben tapasztalnak. Azonban azt a feladatott kapják, hogy találjanak egy valódi mesét, innen indul a kalandjuk. Ahogy már az elején említettem Báti és Zizu a gyerekkori önmagamra emlékeztetett, mindkettőjükből volt bennem egy kicsi, így velük könnyű volt azonosulni. Akivel a főszereplők közül nem, az Anka, ő nekem egy kicsit kilógott a hihető kategóriából, de őt is megkedveltem a végére, mert kiderült, hogy több van benne, mint ami elsőre látszik. Ez utóbbi az osztály többi tagjára is igaz, ahogy a hármas fogat esze, Zizu által ez ki is derül, mert vele együtt ismerhetjük meg a hallgatag, csendes irányító, Dávid vagy éppen a látszólag undok Bogi egy másik oldalát.

Számomra ez az, amit üzen ez a könyv: meg kell tanulni a dolgok mögé látni és a szürke hétköznapokban fel kell fedezni a jót, meg kell találni a pillanatokban a varázslatot, az élet pozitív oldalát.

Össszességében azt szűrtem le, hogy Ecsédi Orsolya ismét megmutatta, milyen sokrétű a fantáziája, és milyen virtuozitással tudja a nyelvet az adott történethez alakítani. Teszi mindezt egyedi, olvasmányos stílusban, mesés játékossággal, nem mellőzve az élvezetes humort sem.

Ajánlom azoknak, akik olvasták a szerző Cirrus a tűzfalon című könyvét, mert nekik ez is nagy eséllyel tetszeni fog. De mindenki másnak is, akik szeretik a kalandos meséket. Gyerekeknek tízéves kortól önálló olvasásra, de akár szülővel együtt olvasásra is ajánlom, mert mind a gyerekek, mind a felnőttek számára felhőtlen szórakozást nyújthat ez a kedves mese.

Köszönöm a könyvet a szerzőnek és a Könyvmolyképző Kiadónak!

Értékelés: 5




----

Köszönöm, hogy végigolvastad a bejegyzést! Ha tetszik, amit itt találsz, feliratkozhatsz a blog rendszeres olvasói közé, illetve követhetsz e-mailen is, hogy ne maradj le a további bejegyzésekről. További tartalmakat találhatsz Facebookon, Instagramon és Twitteren is!
 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése