2020. április 5., vasárnap

Tamási Izabella (szerk.): Harcosok, Vértanúk, Boszorkányok


A Történelmiregény-Írók Társasága 2019-ben egy újabb antológiakötettel jelentkezett, amelyben 16 novella kapott helyet. Az írások időrendi sorrendben következnek egymás után, az ókori Rómától egészen napjainkig, kisebb ugrásokkal az időben.

A főbb gócpontok idején több novella is játszódik, ilyenek voltak I. István és a halála után következő zűrzavaros időszak (Soós Tibor: Konstantinápoly a ködbe vész, Solymár András: Kelepce, Cselenyák Imre: Gellért vértanúsága) vagy a II. Világháború és annak napjainkra is hatással lévő következményei (Trux Béla: Nyulacska, Izolde Johannsen: Lebensborn). Az erről a korszakról szóló novellák különösen jól tükrözik a szerzők személyiségét és látásmódját, a történelmi alakokról alkotott elképzeléseiket. Jó példák erre a Konstantinápoly a ködbe vész és a Kelepce című novella. Míg Soós Tibor inkább egy nyugodt, visszahúzódóbb embernek festi le Imre herceget, addig Solymár András inkább a harcos, irányító énjét ragadja meg. Ezeken kívül az írások megemlékeztek a fontosabb törvénykezésekről, például a boszorkányok létezését tagadó törvényről is (Bónizs Róbert: De strigis vero quae non sunt). Emellett királyokról (Bányai D. Ilona: Az ajándék), egyszerű polgárokról, mindennapi hősökről (Dr. Várkonyi Tibor: A Héttorony őre), költőkről, oktatásügyi reformerekről, művészekről, tudósokról is – hogy csak a legfontosabb témákat említsem.

A kötet legnagyobb előnye pont ebből adódik: széles spektrumból merít, és lefedi jóformán a történelem összes fontosabb eseményét. Mindig is szerettem a történelmet, ezért ez a korok közötti utazás nagyon élvezetes volt számomra. Sok kellemes emlék elevenedett fel a történelmi és az irodalmi tanulmányaimból (Bakóczy Sára: Malvina aranyideje), vagy éppen az érintőleges neveléstörténeti óráimból (Tapodi Brigitta: Kéz, fej és szív), de a kötet kielégítette az alapvetően inkább természettudományos vénámat (Gál Vilmos: Asztaltársaság) is.

Amikor Izolde Johannsen a figyelmembe ajánlotta a kötetet, azonnal feltűnt a cím: Harcosok, Vértanúk, Boszorkányok. Ez a három szó – a történelmi korok múltidézése mellett – meghatározza az alap kulcsszavakat, melyek köré a történetek épülnek. Való igaz, a történetek szereplői e három embercsoport valamelyikéből kerülnek ki, bár nem mindenhol szó szerint. Ezeket a történelmi alakokat olyan oldalukról ismerhettük meg, amikre a szemelvényekből nem nagyon lehet következtetni, hétköznapi emberekként. Még ha a köréjük kitalált események néhol csupán fikciók is a fellelhető forrásokból összerakva, megtoldva a szerzők elképzeléseivel. Ha részletesebben nézzük ezt a három kulcsszót, akkor látható, hogy a szerzők különbözőképpen értelmezték őket. A harcosok egyes történetekben szó szerint lovagokként, katonákként elevenedtek meg, de mások kiléptek ebből az értelmezésből és hétköznapi hősökről írtak, akik a nemes uraikat védték a törökök legrettegettebb börtönében, esetleg a nyelvújításért vagy az oktatás fejlesztéséért küzdöttek (Tapodi Brigitta: Kéz, fej és szív), vagy egyszerűen csak a családtagjaikat (Izolde Johannsen: Lebensborn) vagy éppen az igazságot keresték. A vértanúk közül volt, aki tényleg feláldozta magát egy szerinte jó ügyért, de volt olyan is, aki egyszerűen csak feladta a költészetet, hogy ne támadják többé (Bakóczy Sára: Malvina aranyideje). Aztán végezetül ott voltak a boszorkányok, akik inkább az ármánykodás nagymesterei voltak, mint például a senkinek nem kellő leány, aki házasságra kényszerített egy szerencsétlen legényt (Csikász Lajos: Legényfogó).

Ez a sokféle írói hang és látásmód állt össze egy olvasmányos és érdekes kötetté, amelynek minden története egy-egy különleges utazás. Hol keserédes, szomorú, melankolikus, elgondolkodó, költői (Soós Tibor: Konstantinápoly a ködbe vész, Bakóczy Sára: Malvina aranyideje, Hacsek Zsófia: Swanswell), hol pedig vidám, humoros, tele helyzetkomikummal (Andy Baron: Megkopasztani egy istent, Urbánszki László: Fogadó a Visongó Disznóhoz, Csikász Lajos: Legényfogó). Ez a sok hangulat egyszerre jó és rossz. Jó, mert a történetek színesek, sokféle érzelem van bennük, de rossz is, mert az egymás után következő sztorik hangulata többször is taszítja egymást, ami miatt a teljes szöveg kohéziója néhány helyen megbomlik. Szerencsére ez kevés helyen fordul elő ahhoz, hogy zavaróvá váljon.

A legtöbb novella nyelvezete nagyon szép, nem egy helyen szépirodalmiba hajló, ami miatt nagyon jó volt olvasni őket, mert elmerültem a mondatok, a képek szépségében. Emellett (főleg a humorosabb daraboknál) megjelent a bohókásabb hangvétel, ami oldotta a halálról és vérről mesélő történetek közötti feszültséget. Mindkét kategóriából kerültek ki kedvenceim. Előbbiből Soós Tibor: Konstantinápoly a ködbe vész és Izolda Johannsen: Lebensborn című novelláját, utóbbiból pedig Andy Baron: Megkopasztani egy istent és Urbánszki László: Fogadó a Visongó Disznóhoz című írását emelném ki, mert ezen a négy íráson különösen jól szórakoztam, illetve nagyon megmozgattak, megérintettek. A kedvencek mellett mindkét kategóriában voltak számomra gyengébbnek érzett írások is. Ilyen volt Cselenyák Imre: Gellért vértanúsága és Csikász Lajos: Legényfogó című írása. Előbbinél némileg rontott az összképen, hogy néhol kicsit vontatott volt, és leült, ahol viszont beindultak az események, ott faltam a sorokat. Jobb lett volna egy kissé egyenletesebbé tenni a szöveget. Utóbbinál úgy éreztem, mintha két külön történetet olvastam volna, ahol az első lány története teljesen félbemaradt. A történet eleje ilyenformán elhagyható lett volna, mivel azután kezdődött a valódi, sokkal tetszetősebb történet.

A bejegyzés további része spoilereket tartalmazhat!


A novellákról részletesebben:

Andy Baron: Megkopasztani egy istent
Andy Baron novellája intelligens humorral megírt, iróniával telitűzdelt történet. A Brian élete ugrott be róla, főleg Antiokhosz selypítő beszéde miatt. A Monty Python-hatást erősítette a beteg humor, ami mind a párbeszédekben, mind a helyzetkomikum ábrázolásában tetten érhető. Miközben jót szórakoztam a novellán, azért felsejlettek a Római Birodalom korára jellemző társadalom motívumai és a berendezkedése, annak minden kellékével együtt. Az is tetszett, hogy nem egy nagy hadvezér vagy uralkodó volt a főszereplő, hanem egy egyszerű ember, egy szélhámos, ami által nem a harcok, háborúk, a politikai áskálódás, hanem a mindennapi élet, az egyszerű ember boldogulása került a középpontba. Érdekes volt ilyen szemszögből olvasni erről a korról.

Soós Tibor: Konstantinápoly a ködbe vész
Mindig érdekelt a magyar történelem azon aspektusa, amit ez a novella feldolgoz. Pontosan azért, mert nem sokat tudunk a témáról. Emlékszem I. István fiáról, Imre hercegről csak keveset tanítottak a történelemórákon, és az a pár mondat is ködbe vész a sok, nála sokkal jelentősebb történelmi alak mellett. Engem viszont mindig is érdekelt, hogy milyen lehetett, ezért különösen örültem Soós Tibor novellájának, mert az olvasó elé tár egy lehetséges változatot, ami elgondolkodtató és el lehet rágódni a részletein. És van min! A novella ugyanis részletes és jól kidolgozott, látszik rajta, hogy a szerzőnek sok a mögöttes tudása. A stílus gördülékeny és olvasmányos, de mégsem ezek teszi kiemelkedővé, mert ezek csak az alapját adják, hanem a választott szemszög. A kívülálló szemszöge, akinek a szemén keresztül láthatjuk az akkori magyarságot, a társadalmi viszonyokat és az udvari életet. Ettől vált a novella igazán hatásossá és átérezhetővé, mert belecsempészett egy árnyalatnyi történelmi romantikát.

Solymár András: Kelepce
Újabb Imre herceg-értelmezés, megtűzdelve egy kis északi mitológiával. Tetszett Solymár András elképzelése, bírtam volna, ha így történt volna. A harci jelenet és a fegyverek leírása pazar. Látszik, hogy a szerző otthon van a témában. A stílus olvasmányos, jól olvastatta magát a szöveg. Olvastam volna még.

Cselenyák Imre: Gellért vértanúsága
Cselenyák Imre jól megragad egy olyan helyzetet, ami leginkább a káosz és a nyugtalanság időszakaként írható le a magyar történelemben. Méghozzá az I. István halála utáni átmenetet, amihez Gellért püspököt tette meg főszereplőnek, az ő szemén át láthatjuk az eseményeket. A történet nyelvezete különösen tetszett, illett a korhoz és magához Gellérthez is. Ám néhol kicsit vontatott volt és leült, ami rontott az összképen. Ahol viszont beindultak az események, és belendült, ott faltam a sorokat. Jobb is lehetett volna, ha kissé egyenletesebb a szöveg.

Bónizs Róbert: De strigis vero quae non sunt
A legjobban a nyelvezete tetszett, főleg az, ahogy a szerző a főszereplőhöz, a lovászhoz igazította. Érdekes gondolatkísérlet volt arról, hogyan lehet értelmezni (félremagyarázni) egy törvényt, illetve, hogy az egyes egyének mit értenek alatta. Tetszett az is, ahogy a megkínzott lány gondolatai keretbe foglalják az egészet, mert így lesz a novella igazán kerek.

Urbánszki László: Fogadó a Visongó Disznóhoz
Az egyik legszórakoztatóbb novella a kötetből. Érdekesen írja le a korabeli vendéglátóipart, méghozzá egy találékony főhősön keresztül, ironikus humorral. Mosolyt csalnak az ember arcára az abszurd helyzetek és a trükközések, melyekhez a főszereplő házaspár folyamodik. De aki mer, az nyer, ugyebár.

Gáspár Ferenc: A király törvénye
Pénzhamisítás, a lá középkor. Nem gondoltam volna, hogy a fémpénzek idején is virágzott ez a csalási forma, de ez a novella most bemutatta, hogy tévedtem. Csak ámultam, amikor leírta a módszert. Találékonyságban akkor sem volt hiány. Élvezettel olvastam mindazt, amit a szerző a téma köré kerített, és amilyen módon átadta. A szemszögkarakter (a megmenekült, nagymesélő öreg) különösen jó választás volt.

Bányai D. Ilona: Az ajándék
Ez a történet a Mesék Mátyás királyról sorozatot jutatta az eszembe, amit gyerekként nagyon szerettem. Olyan volt, mint annak egy epizódja, így kellemes emlékeket elevenített fel bennem. Könnyed, olvasmányos stílusban íródott, betekintést engedett Mátyás gondolataiba. Mindig is tetszett, ahogy a legendák szerint gondolkodott a népről, és az igazságot kereste, illetve kiállt mellette, legyen szó szegényről vagy gazdagról. A szöveg jól megragadja a róla tudott információkat.

Dr. Várkonyi Tibor: A Héttorony őre
Olvasás közben önkéntelenül is felötlött bennem az Egri csillagok. Jó értelemben. Alapból nem szeretem azt a regényt, de ez a novella a jobbik részét elevenítette fel. A legjobban a szemszög tetszett, egy egyszerű ember a narrátor, aki ugyan valószínűleg nem maradt fenn a történelemkönyvekben, de mégis fontos feladat hárult rá. Jó volt nem egy úr, hanem egy szolga szemszögén keresztül látni a török fogságot. A remény motívuma végigvonul az egész szövegen, és egy nagyon erős érzelmi alapot nyújtva végigvezeti a főszereplőt az útján. A cselekményív ugyancsak szépen felépített, az írásmód pedig olvasmányos. Jó volt olvasni ezt a novellát.

Csikász Lajos: Legényfogó
Bajban vagyok ezzel a novellával, mert egyrészt az írásmód nagyon tetszett, viszont a történetvezetéssel nem vagyok kibékülve. Az előbbiről elmondható, hogy könnyed, bohókás és mosolyra késztett, a szituáció pedig a morbiditás határait súrolja. Utóbbi viszont töredezett. Pontosabban egy helyen megtörik a történeti ív (mikor az egyik lány történetéből hirtelen átcsapunk a másikba). Olyan volt, mintha két külön sztorit olvastam volna, ahol az első lányé  teljesen félbemaradt. A szöveg eleje ilyenformán elhagyható lett volna, mivel azután kezdődött a valódi cselekmény, ami viszont többnyire tetszett. A cím illett a történethez, főleg hogy átvitt értelmű utalás a légyfogóra, amiért különösen találó. Maguk a történések kissé morbidnak hatnak, de összességében elvoltam vele. Néhol még mosolyogtam is.

Bakóczy Sára: Malvina aranyideje
Ez a novella a nyelvújítás – Kazinczy Ferenc – korába kalaúzolja el az olvasót, ahonnan Berzsenyi Dániel életének egy szeletét emeli ki. A háttérben felsejlik a Habsburg uralom, és az, hogy egyes nemesek hogyan támogatták a kor nyelvújítóit/íróit/költőit, és milyenek voltak az általuk szervezett összejövetelek. Érdekes volt belesni az eme költőket körüllengő miliőbe, még ha csak néhány írásos emlék alapján megírt fikció is. Szeretem a megörökített kort, amit leír, főleg a Berzsenyiről fennmaradt háttérinformációk beleszövése volt érdekes. Tetszett a sorokat körüllengő melankolikus, mégis üde hangulat.

Tapodi Brigitta: Kéz, fej és szív
Brunszvik Teréz neve a neveléstörténet tanulmányaimból ismerős, és emlékszem, hogy a munkássága már akkor felkeltette az érdeklődésemet, ezért nagy érdeklődéssel kezdtem bele a novellába. Érdekes volt visszatekinteni abba az időbe, amikor még gyerekcipőben járt a nők, a nagyon fiatal gyerekek oktatása. A tényanyag feldolgozási módja jó választás volt, mert így egy tompító szűrőn, egy kislány szemén át látjuk a fennmaradt szöveges anyagokból összerakott valóságot, ami élővé teszi a szöveget. A szemszögkarakter egy tehetséges és tudásra éhes kislány; rajta keresztül megsejthetjük, milyen emberek is voltak az oktatás megreformálásáért munkálkodó történelmi alakok. Jó megközelítést használó, alapos háttérkutatással megtámogatott írás.

Gál Vilmos: Asztaltársaság
Az Asztaltársaság a kötet legkülönlegesebb novellája. A szerző a történelem legkülönbözőbb, de meghatározó alakjait hozza össze egy asztalhoz. Vajon megtörtént, vagy teljes fikció? Olvasás közben nem foglalkoztam ezzel, utána pedig úgy voltam vele, hogy nem is számít, mert az író jól terelgette szereplőit, és egy érdekes történetet alkotott a kiinduló eseményből (az 1873-as bécsi világkiállításból). Különösen tetszett, hogy sokféle szakterület ütköztette az érveit, és szépen lassan jutottak dűlőre, ami miatt sok a párbeszéd, de a fokozatosság révén a kevés leíró rész ellenére is megismerjük a szereplők főbb jellemvonásait. Ezáltal nagyon jó az információadagolás, és jól fenntartja a figyelmet a szerző.

Hacsek Zsófia: Swanswell
Az I. világháború a hátország szemszögéből. Nem a csatatéren, hanem egy kórházban játszódik a novella, és nem egy katona, hanem egy főnővér a főszereplő, akit megtörtek a borzalmak, de közben nem csak egészségügyi dolgozó, hanem érző nő is. Így a borzalmak mellett a szerelem is jelen van, amik jó kontrasztot alkotnak egymással, és jól meg is férnek egymás mellett, akárcsak a belőlük adódó ellentétes érzelmek is. A szerző jól ábrázolja ezt a kettősséget.

Trux Béla: Nyulacska
A II. világháború alatt szolgáló orosz mesterlövésznőkről már korábban is olvastam egy keveset, de azok a tényközlő cikkek nemigen tudták visszaadni, hogy mit élhettek át a fedezékükben. Ez a novella azonban megpróbálja érzékeltetni, és nem is akárhogyan. Trux Béla Sztálingrád ostromához kalauzolja el az olvasóját, a reménytelen téli hidegbe, ahol utcáról utcára, fedezékről fedezékre folynak a harcok, kizsigerelve a katonákat mindkét oldalon. A főszereplő Szvetlana szemszögéből élhetjük át az ostrom borzalmait, bár ez csak érintőleges, mert a novella inkább a szereplő belső világára, gondolataira, érzéseire és testi funkcióira koncentrál, ahogy egy rom takarásában fekszik, és várja az alkalmat a cselekvésre, azaz hogy az ellenfél hibázzon. Részletesen leírja a szerző, hogy mik játszódnak le a nőben testi és gondolati szinten a fagyos hidegben, mit tesz vele a kialvatlanság és a reménytelenség. Mindezt tudatosan és aprólékosan, már-már húsbavágóan teszi. Erős írás.

Izolde Johannsen: Lebensborn
A Lebensborn tökéletes záró novella. Jó keretet alkot Andy Baron nyitónovellájával, bár a hangulatát tekintve annak ellenpólusa. Míg az a Monty Pythont idézően vicces volt, addig Izolde Johannsen írása keserédes színezetű. A feldolgozott témáról még csak érintőlegesen hallottam, ezért nagy hatást gyakorolt rám. A norvég állampolgárságú nőket, akik német katonákkal éltek testi-lelki szerelemben a II. világháború alatt, a gyerekeikkel (Lebensborn-gyerekek) együtt megbélyegezték és üldözték. Egészen 2008-ig és 2018-ig, amikor megbocsátottak az ilyen kapcsolatból született gyermekeknek, majd tíz évvel később az anyáknak is, semmilyen kompenzációt nem kaptak a megaláztatásokért. Megdöbbentő volt ezeket olvasni, főleg úgy, hogy olyan író dolgozta fel, aki nagyon ért a hangulatteremtéshez és a tényanyag természetes, gördülékeny átadásához, történetté formálásához. Voltak erős novellák a kötetben, de ez lett az abszolút kedvencem. Erős érzelmeket kiváltó, átható írás.

Összességében a Harcosok, Vértanúk, Boszorkányok egy korokon átívelő utazás, mely hétköznapi emberekként mutatja be a legkülönbözőbb történelmi alakokat. Sokféle témát, hangulatot és írásmódot ötvöz, tizenhatféle írói hang tolmácsolásában. Mindezt gördülékeny, a legtöbb esetben szépirodalmi nyelvezettel, vagy épp könnyedebben, ha a humoros téma megköveteli. Egy-egy novellánál azonban leül a kötet, vagy félrecsúszik a koncepció.

Azon olvasóknak ajánlom ezt a kötetet, akiket érdekel a múlt kutatása, mert mind a fontosabb világ, mind a magyar történelemi események köré épülnek benne történetek. Ezeket egyedi hangú történelmiregény-írók tolmácsolják, akiket érdemes olvasni.

Az antológiát a Történelmiregény-Írók Társasága jóvoltából volt lehetőségem elolvasni.


Értékelés: 4







----

Köszönöm, hogy végigolvastad a bejegyzést! Ha tetszik, amit itt találsz, feliratkozhatsz a blog rendszeres olvasói közé, illetve követhetsz e-mailen is, hogy ne maradj le a további bejegyzésekről. További tartalmakat találhatsz Facebookon, Instagramon és Twitteren is!

 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése