Főoldal Értékelések Írásaim Book Tag Dedikált könyveim T5W InterjúkBookhaul Kapcsolat

2017. július 20., csütörtök

A Holdak szigete



A Holdak szigete


Jemma nem szerette a történelmi földrajz órát. Nem magával a tantárggyal volt baja, mert szeretett érdekes helyekről tanulni és jónak találta, hogy emellett a történelmi ismereteket és összefüggéseket is feltárja, ami könnyítette a megértést. Viszont nem tetszett az a burkolt ellenszenv és véleménynyilvánítás, ami minden ilyen órán elhangzott, és mindig úgy érezte, hogy felé irányul, mert más volt: egy különleges genetikai mutációval született. És noha tudta, hogy az ő közössége elfogadta az ilyen embereket és a tanáraik csak a Felia által előírt tananyagot oktatták, mégis fájt neki, ha ronda szavakkal illették az ő állapotát. Annak ellenére, hogy osztálytársai, tanárai szerették, és a közösség is egyenlőként tekintett rá, mégsem érezte magát odaillőnek. Csak az tartotta vissza, hogy szerette a szüleit, és alig tíz évesen félt nekiindulni, hogy megkeresse az olyanokat, mint ő, noha többször álmodott róla, hogy megteszi, ahogy most is arról képzelgett, hogy a többi Hold között él, megbélyegzés és a kirekesztettség érzése nélkül.

Az álmodozásból egy, a tanárnő által mondott szó zökkentette ki.

– Az elkövetkező két hónapban a Holdak szigete lesz a fő témánk. A mai egy áttekintő óra lesz, megpróbálom összefogni, amit eddig a témáról tudtok és hozzátenni néhány új információt. Mint ahogy arról már biztosan beszéltetek biológia órán, Holdaknak nevezzük a Holdpikkely mutációt mutató embereket, akik emiatt bizonyos képességekkel is rendelkeznek, mint például levitáció, telekinézis, telepátia és még sorolhatnánk. – A tanárnő itt szünetet tartott, és megvárta, amíg a gyerekek leírják.

– Én pedig blokkolni tudom az emberek felém irányuló érzelmeit és gondolatait – gondolta magában Jemma, miközben jegyzetelt.

Mrs. Filtz pár másodperc után folytatta.

– Magát a mutációt 2105-ben fedezték fel. Akkor még egyedi esetnek gondolták, de aztán tömegesen kezdett megjelenni Felia mind a négy kontinensén, legnagyobb számban a bolygóról elnevezett északi kontinensen. A jelenséget először betegségnek gondolták, ami pánikot okozott a lakosság körében. Megpróbáltak gyógymódot keresni rá, de a vizsgálatok közben kiderült, hogy egy mutációról van szó, ami nem fertőző. Ennek ellenére féltek ezektől az emberektől, és szélsőséges csoportok alakultak, amik üldözni kezdték őket. A 2130-es évektől megkezdődött a Holdak kivándorlása Andron szigetére, amit 2172-ben a Holdak szigetére neveztek át. A kivándorlás oka a bántalmazáson és meghurcoltatáson kívül a kormány a Holdakat érintő megszorító intézkedései miatt történt. Főleg az északi kontinensre jellemző, a mutációt mutatók körében a megnövekedett mértékű elvándorlás, először a nyugati és a keleti kontinensek felé, majd amikor ott is erősödni kezdett a fajgyűlölet, a békésebb déli kontinens felé. Az egyik ilyen déli kontinens felé tartó hajó eltévesztette az irányt, és így jutottak Andronra, ami majdnem lakatlan volt, néhány déli kontinensbéli telepest kivéve. Az ott lévő emberek békével és barátsággal fogadták a Holdak megjelenését, így azóta egyre többen vándorolnak ki a szigetre és alakítják ki ott az életüket.

Ahogy a tanárnő magyarázata haladt előre, úgy fogalmazódott meg Jemmában egy fontos kérdés, ami arra késztette, hogy félbeszakítsa Mrs. Filtzet.

– Én is elmehetnék erre a szigetre? – kérdezte halkan.

– Miért akarnál oda menni? A mi közösségünk befogadott téged, itt biztonságban vagy – mosolygott rá kedvesen a nő.

– De mi van, ha már nem leszek biztonságban? – makacskodott a kislány.

– Az nem fog előfordulni – mondta a történelmi földrajz tanárnő teljes meggyőződéssel.

Az osztálytársai mind felé fordultak, és biztatóan mosolyogtak rá. Jemma erre zavarba jött, és ahogy mindig, amikor megbámulták, megpróbálta hajával eltakarni a homlokán lévő élénk kék színű, hold alakú, pikkelyes képződményt.




***



A gyerekek az utolsó óra végeztével a közösségi szabadfoglalkozást – mivel jó idő volt – az udvaron töltötték. Jemma is ott játszott a többi gyerekkel, ahogy azt minden délután tette, de most a gondolatai a történelmi földrajzóra és a Holdak szigete körül jártak. Szétszórtsága ellenére homokvár építésébe kezdett Peterrel, a legjobb barátjával, és a játék hamarosan kiverte a fejéből baljós gondolatait.

Nem törődött azzal, hogy egyenszoknyája és -harisnyája megsínyli a homokvárépítést, amibe annyira belefeledkeztek, hogy minden más megszűnt körülöttük, a többi gyerek futkározása, nevetése, és a nevelők beszélgetése kellemes háttérzajt adott egy újabb remekmű elkészítéséhez. Most egy, a régi korokat idéző négybástyás várat építettek, hatalmas kapuval és tornyokkal. Éppen az egyik legaprólékosabb rész, a bástyák kidolgozása volt soron, amikor meghallottak valami oda nem illőt.

Nehéz léptek közeledtek feléjük. Egy csapat különös egyenruhát viselő bakancsos férfi közeledett. Egyszerre léptek, amitől dübörgött a beton, és a gyerekek ijedten hátráltak el a közelükből. A kislány látta, hogy Peter rémülten felugrott és eliramodott egy közelben álldogáló kisebb csoport felé, Jemma azonban megdermedt, moccanni sem bírt, és ez megpecsételte további sorsát.

Két oldalról megragadták, és lefogták. Rúgkapált, kiabált, de senki sem jött a segítségére, a felnőttek és a többi gyerek némán figyelte, mi történik. A kislány rugdalózás közben eltiporta a vár védvonalait, végül az egész összeomlott, pont akkor, amikor egy eddig hátrább álló férfi közelebb lépett. Előbb kisimította a kislány haját izzadt homlokából, óvatosan, mintha óvni akarná a gyermeket. Jemma egy megkönnyebbült sóhajt hallatott, hogy aztán olyan sikoly hagyja el a száját, ami betöltötte az udvaron honoló némaságot. A férfi olyan erővel markolta meg a haját és feszítette hátra a fejét, hogy a fejbőre égni kezdett, a nyaka pedig belerándult. A katona másik kezének ujjai a homlokán lévő érzékeny bőrkinövéshez értek.

– Egy újabb korcs fattyú – recsegte undorodó hangon. – Itt, egy rendes iskolában. – Olyan lassan és artikuláltan beszélt, mintha minden jelenlévő öt éves gyerek lett volna csupán. – Hogy mertek a mi tiszta világunkban egy ilyet megtűrni?

– Milena Teth vagyok, az intézmény igazgatója. Szeretném tájékoztatni, hogy itt a Kreta közösségben mindenki egyenlő, bárki járhat az iskolánkba, fajtól és népcsoportjától függetlenül – sietett oda a férfihoz az iskola igazgatónője, aki épp akkor lépett ki az épületből, szigorú tekintettel méregetve az egyenruhás alakot. – A Közösségekre vonatkozó törvény ötödik cikkelye szerint jogosan jártunk el, mikor ezt a kislányt a tanulóink közé engedtük, a szülei a tiszták közé tartoznak, dolgos, tisztességes emberek. Azonnal engedjék el a gyereket! – Mrs. Teth a végén parancsoló hangot ütött meg, és bíztatóan rámosolygott a kislányra.

Azonban az egyenruhás önelégült mosolya semmi jót nem ígért.

– Anran Fet vagyok, a Felia kontinens Végrehajtó Testületének egyik főtisztje. – A nő erre a kijelentésre hátrált pár lépést, és várta, hogy a férfi folytassa. – A fő döntéshozó testület határozata szerint a Végrehajtó Testület és az Anti-Hold Liga egyesült, továbbá bármelyik Hold azonnali hatállyal kitelepítendő, a hatósági szerv akadályozásáért börtön, rosszabb esetben halálbüntetés jár – foglalta össze a törvényi változtatás lényegét.

Mrs. Teth döbbenten nézett a férfira.

Általában a végrehajtó testület kihirdetőjének csak véglegesítenie kellett az új rendeleteket, mert addigra már a lakosság tisztában volt vele, de most ez váratlanul ért mindenkit. Az igazgatónő szólni szeretett volna, de tudta, hogy a főtartomány döntései ellen semmit sem tehetnek, így lehajtotta a fejét, némán tűrte, amíg elhurcolták a kislányt.

Jemma szabadulni akart a vasmarkokból, amik csak szorították és vitték rendületlenül. A karjait feszegette, de attól csak megfájdultak az izmai, rúgásai apró segélykiáltások voltak csupán, és úgy peregtek le az edzett férfiakról, mintha az apró lábak csak simogatták volna őket. Végső elkeseredésében a kislány az egyik férfi karjába harapott, de ezért a tettéért fájdalom lett a jutalma. Durván a száraz, kérges földre lökték, aztán nem történt semmi; a kislány behunyta a szemét, és már-már azt hitte, otthagyták. Ám pár pillanat múlva megérkezett az első rúgás, amit még legalább öt követett. Próbálta védeni homlokának érzékeny, középső részét, de az egyik bakancs így is felsértette. A fájdalomtól felüvöltött, majd pár pillanat múlva elvesztette az eszméletét.




***




Anran Fet a kapitányi szék karfáján dobolt. Várta, hogy elinduljanak végre, mert holnap reggelre már haza akart érni és a családjával reggelizni. Nem tetszett neki ez az új rendszer, legszívesebben a nyugati kontinensről egyenesen Felia felé vette volna az irányt, de az új törvények szerint magának kellett gondoskodnia a befogott Holdak elszállításáról. Tudta, hogy nehéz éjszakájuk lesz, mert több helyen is meg kell állniuk, hogy begyűjtsék a mutánsokat.

– Micsoda nevetséges döntés! – dühöngött.

Nem vette észre, hogy hangosan is kimondta, csak amikor a pilóta felé fordult:

– Micsoda, uram?

– Hogy egy főtisztnek is jelen kell lenni egy ilyen jelentéktelen ügy miatt – válaszolt Fet kelletlenül.

A repülőgép irányítója még mondani akart valamit, de a belépő közlegény megelőzte.

– A Holdat elhelyeztem a raktér melletti kabinban, uram – jelentette a fiatal férfi.

– Helyes. Mr. Spencer, indulhatunk – adta ki a parancsot.

A gép motorjai felzúgtak és hamarosan már az óceán fölött repültek a Holdak szigete felé.





***



Derek Goom rendszeresen kereskedett a Holdakkal. Árut és információt cseréltek egymással, és általában mindig jó üzletet kötöttek. Több társa is tartott fenn üzleti kapcsolatot a Holdak szigetén élő közösséggel, de ő volt az egyetlen, aki elmondhatta magáról, hogy barátságot ápolt a sziget nem egy tagjával, főleg a közösség szellemi vezetőivel. Most is épp hozzájuk igyekezet, fontos híre volt számukra: a Vezetőtestület új döntése. Megérintette a nadrágja zsebét, ahol az összehajtogatott kiáltvány lapult, amit Nasan főterén osztogattak az arra járóknak. Épp a kikötőbe igyekezett, mikor a kezébe nyomták. Olyan hírt tartalmazott, aminek a barátai nagyon nem fognak örülni. Fájó szívvel gondolt arra, hogy ő lesz a hírnök.

Hamarosan kikötöttek a sziget déli kikötőjében. Derek a kirakodást a helyettesére, Olára bízta, ő maga pedig elindult a part mentén a közösségi Vezetők Házához, amiben három család lakott, akik a legjobban tudták uralni a képességeiket és a közösség tanítói voltak: a Naja család, amelyik az északi kontinensről származott, a Follók a nyugati kontinensről, és a Tenék a keletiről. Ez a három család alapította a Holdak Közösségét.

Ahogy közelebb ért, meg is pillantott egy kisebb csoportot. Szőnyegeken, körben ültek a parton és a napi meditációjukat végezték. A férfi megtorpant és várt, nem akarta megzavarni az elmélyülést. Pár perc múlva azonban Alana Naja, a tréning vezetője kinyitotta a szemét és az érkezőre mosolygott. Alana volt Derek legelső barátja a Holdak közül, és mindig kedvesen fogadta őt.

– Üdv, Derek! Csak estére vártunk – emelkedett fel ültéből, hogy üdvözölje a férfit.

Vállig érő, göndör, fekete haja meglebbent a hirtelen mozdulattól, narancssárga holdpikkelye meg csak úgy ragyogott a délutáni nap fényétől. A nő oldalra billentette a fejét, és kérdőn nézett a férfira. Héten fordult feléjük érdeklődve. Derek idegesen moccant feléjük.

– Híreket hoztam. Nem túl kellemes híreket – kezdte halkan, miközben a zsebében babrált, hogy kivegye a papírt.

– Akkor szükségünk lesz egy kis nyugtató teára. Vitassuk meg ezt odabenn. Gyere! – intett Alana a ház felé.

A csoport szedelőzködni kezdett, majd követték vezetőjüket és a kereskedőt. Odabenn a Tene család feje, Venan várta őket. A férfi anélkül, hogy bármit is kérdezett volna, a konyhába ment, és egy jókora adag teát tett fel főni, a többiek addig letelepedtek az ebédlőasztal körül.

– A telepátia mifelénk is elkélne – kezdte Derek óvatosan, de mikor látta a mosolygó arcokat, felbátorodott. – Néha még szavakból se nagyon értjük egymást, itt meg még beszélnetek sem kell.

– Csak néhányunknak adatott meg a telepátia kiváltsága – jegyezte meg Alana.

– Én például csak lebegtetni tudok dolgokat. Szerintem teljesen haszontalan kiváltság a telekinézishez vagy a telepátiához képest – panaszkodott Jola, Venan legkisebb lánya.

– Nem olyan haszontalan az, néha életeket menthet – utalt Jolada lánya hegyomlásnál nyújtott segítségére.

– Néha vannak kivételek – adta be a derekát Jola.

A többiek csak mosolyogtak, Derek pedig kezdett feloldódni. Sokszor járt ide, mindig szívesen fogadták, mégis kellett neki egy kis idő, míg újra felengedett a körükben. A gondolatait a tea megérkezése szakította meg. Több tálca lebegett Tenya Folló előtt. A Folló családfő a lebegtetés és a tárgymozgatás egy sajátos keverékével rendelkezett. Pár pillanat múlva Venan is megérkezett, majd mikor már mind helyet foglaltak és tea is volt mindenki kezében, Derek elővette a papírt.

– A feliai Vezetőtestület új rendeletet hozott. A rendelet minden az északi, nyugati és keleti kontinensen élő Holdra vonatkozik. Tessék! – A férfi átnyújtotta a gyűrött lapot Alanának, és kérges tenyerével együttérzően simított végig a kézfején.



Tisztelt Polgárok!






A Vezető Testület a következő rendeletet hozta, mely a 2183. év hatodik hónap elsejétől lép hatályba. A Végrehajtó Testület és az Anti-Hold Liga e naptól kezdve egyesül. Feladatuk a Holdak begyűjtése és a Holdak szigetére való átszállítása. Bármilyen ellenszegülés büntetendő. A kisebb kihágások börtönbüntetéssel, a nagyobb vétségek, illetve bújtatás vagy a hatóságok akadályoztatása halállal büntetendő.

Felia, 2183. ötödik hónap 25.

Vezetőtestület


Miután Alana befejezte az olvasást, a Holdak egy darabig némán és lesújtva ültek az asztalnál. Derek meg tudta érteni, hiszen az életük teljesen fel fog borulni a várható tömeges kitelepítések miatt. Bele sem akart gondolni, mit jelenthet ez barátai számára. Az este folyamán még hosszan beszélgettek az előkészületek részleteiről.



***



Jemma egy repülőgép apró kabinjában tért magához. Zihált, apró kortyokban szedte a levegőt. Fátyolos, zöld szemei hosszú ideig fókuszálatlanul bámultak a sötétségbe, miközben összekuporodva ringatta magát a koszos padlón. A szüleit akarta, ölelést, vigasztalást és magyarázatot erre a szörnyűségre, de senki nem felelt az elsuttogott segélykérő szavakra. Szomjúság is gyötörte, összeszedte hát minden bátorságát, és az ajtóhoz botorkált.

– Kérem! Valaki? Kérhetnék egy kis vizet? – Bárhogy próbálkozott, a hangja nem volt több elhaló suttogásnál, amit elnyomott a gép hajtóműveinek morajlása.

Egy pár pillanatig reménykedve várt, de nem jött senki. Elcsigázottan kuporodott vissza a sarokba. Majd egyszer csak érezte, hogy megállnak. Olyan kicsire húzta össze magát, amilyenre tudta, nem akarta, hogy érte jöjjenek, és megint bántsák, de aztán megnyugodott, mert percek múltán se jött senki. Ellazult és próbált pihenni, de melege volt, a megviselt iskolai egyenruhája kellemetlenül tapadt izzadt testére, haja a homlokára ragadt, és amikor megpróbálta kisöpörni onnan, a ragacsos tincsek újra felsértették a bakancs által okozott sebet. Fájdalmában felnyögött, és visszahúzta az ujjait. Érezte, hogy a keze ragacsos valami kellemetlen szagú masszától. Fintorogva ejtette a kezét az ölébe, és hátradőlt. Kezdett elnehezülni a feje, ahogy a kellemetlen meleg újra beburkolta, amitől rosszul lett. Utolsó emléke az volt, hogy kétségbeesetten próbálkozott nem lehányni magát, ám hiába küzdött ellene, újra elragadta a zavaros sötétség. 




***



Venan a tengerparton állt. Szemét lehunyta, elméje a messzeséget kémlelte. Arcára barázdák gyűltek a koncentrációtól.

– Mi a baj? – kérdezte Alana, aki aggódva figyelte barátját.

Az ősz hajú férfi gondterhelten fordult felé, a lemenő nap fényében holdpikkelye levendulakék helyet haragoslilának látszott.

– Több új Hold is közeledik felénk. Az egyikük különösen erős jelenlét, azonban nagyon fiatal és sebzett. Meg kell érintenünk őt, tudatni kell vele, hogy ne féljen, itt biztonságban lesz.

Alana bólintott és megfogta Venan kezét. Mindketten lehunyták a szemüket, és koncentrálni kezdtek az egyre jobban közeledő jelenlétre.




***



Jemma álmában hánykolódott, ahogy elméje megtelt idegen képekkel és jelenléttel.

Az anyagtalan semmiben lebegett, könnyű volt és gondtalan. A biztonság érzete úgy ölelte körül, mint egy takaró. Nem volt egyedül, vigyáztak rá. Képzeletbeli karok ölelték, és nyugtató szavakat suttogtak a fülébe.

– Minden rendben lesz. Velünk vagy, soha nem fogunk elhagyni téged – nyugtatták a hangok, amik hosszan visszhangoztak a kislány elméjében, megpróbálva vigaszt nyújtani.

Ám Jemma kétségbeesése erősebb volt. Félelem és sötétség szivárgott a békés álomba, és kilökte a kollektív nyugtató szellemet.


A gyerek sikoltva ébredt fel, a hangra fogvatartói is felfigyeltek, és az egyik férfi lejött hozzá. Végre kapott egy kis vizet, ami érzése szerint túl hamar fogyott el. Aztán a katona csendre intette, majd visszalökte a sarokba. Jemma összehúzta magát és várt. Nem akart több furcsa álmot látni, nem akarta, hogy idegen elmék érintsék meg, még ha kellemes érzéseket is vetítettek felé. Nem tudta, mi volt az, csak azt, hogy több lénytől származott. Összpontosított, hogy felidézze, mi is történt vele, de csak azt érte el, hogy belefájdult a feje, nyaka előrebicsaklott, és minden igyekezete ellenére újra elaludt.



***



Derek egy kiáltásra ébredt. Hirtelen pattant fel és rángatta magára a ruháit, majd futva elhagyta hálókabinját, és a fedélzetre ment, ahonnan lépteket hallott.

– Mi történt, Ola? – szólította meg a helyettesét, aki éppen térdelt valami fölött, a körülöttük álló munkásoktól nem látta, mi fekszik ott.

Közelebb ment, és elkerekedett a szeme, mikor meglátta, hogy a fiatal férfi egy kislány életjeleit vizsgálja, majd pár pillanat múlva felegyenesedik.

– Életben van, uram – fordult felé, és Goom kieresztette az eddig benntartott levegőt. – De azt hiszem, megsérült – mutatott a gyerek homlokára, ahol a világoskék holdpikkelyből gennyes váladék szivárgott, emellett nem egy zúzódás is volt a testén.

– Hogy került ide? – kérdezte, mert semmilyen jármű érkezését nem észlelték.

– A vízben találtuk, úgy tűnt, mintha kidobták volna – válaszolta Ola szomorúan.

– Hát, elkezdődött – dörmögte Derek.

– Micsoda, uram?

– A Hold kitelepítő program. Ez a kislány az első, de nem gondoltam, hogy ilyen durvák lesznek. – Közben az egyik segéd felhozott egy takarót, amibe Goom óvatosan betakarta a kislányt, majd a karjaiba vette és felállt. – Elviszem a Vezetők Házába, addig rakodjanak be és készüljenek a hazaindulásra, hamarosan itt leszek – adta ki az utasítást, majd elindult a parton lévő házhoz.

Venan épp a kávéját kortyolgatta a ház előtt, mikor odaért. Kipihent arca rögtön ráncba szaladt az aggodalomtól, ahogy észrevette, hogy valami nincs rendben. Azonnal Derekhez sietett.

– Mi történt vele? – nézett végig a sérült gyereken.

– A tengerben találtuk, fogalmunk sincs, hogy került oda. Talán többen is lehetnek. – A zavartól ráncok gyűltek a férfi homlokára.

A Tene családfő bólintott a férfi feltevésére egyetértése jeléül, majd intett, hogy induljanak el a ház felé, és elgondolkodva hümmögött.

– Talán valami új technika, hogy ne lehessen észlelni őket műszerekkel – szólalt meg pár pillanat múlva.

– Gondolja, hogy megérné nekik a fáradságot?

Venan egy pillanatra megállt és komolyan hitetlenkedő barátjára nézett.

– A létezésünket is elfelejtenék, így azt se akarják, hogy tudjuk, hogy jönnek. Ezt a szegény gyereket is csak kilökték – simított végig óvatosan az elgyötört arcocskán. A gyerek bőre tűzforró volt. – Lesz még időnk ezt megvitatni, de most siessünk, mert a gyereknek ápolásra van szüksége – figyelmeztette Goomot.

– Bocsánat – mormogta zavartan a férfi, miközben újra elindultak.

A házban a készülő reggeli kellemes illata fogadta őket, ami most nem tudta őket eltölteni örömmel.

– Alana, gyere gyorsan, kellene a segítséged! – kiáltott be Venan a konyhába.

A nő azonnal kisietett az ajtón, majd mikor meglátta a gyereket Derek karjában, intett nekik, hogy kövessék. A házhoz berendeztek egy néhány ágyas gyengélkedőt egy vizsgálóval, ami alkalmas volt orvosi ellátásra, Alana oda vezette őket. Közben Jola is megérkezett, és vizsgálni kezdték a gyereket. Derek odakint várt, amíg a két nő dolgozott, Venan pedig elindult, hogy kereső csapatot szervezzen a partra. Többeket is ide hurcolhattak és a kislányhoz hasonlóan ők is sérültek lehettek. Goom dühében ökölbe szorította a kezét. Mire a Tene családfő visszatért, Jola jelent meg az ajtóban.

– Hogy van? – kérdezte azonnal Derek.

– Alszik. Sikerült belediktálnunk egy kis vizet, elláttuk a zúzódásait, a legsúlyosabb seb a homlokán keletkezett vágás, az okozza a magas lázát. De szerencsére rögtön reagált az orvosságra, amivel kezeltük, így valószínűleg hamar meggyógyul, de még beletelhet egy kis időbe, mire magához tér – összegezte a fiatal nő a lényeget.

A két férfi egy darabig aggódva figyelte a kislányt, majd Alana törte meg a csendet.

– Menjetek reggelizni – ajánlotta. – Majd szólok, ha változás áll be. – Egy széket húzott az ágy mellé, leült rá, és a kezébe vette a kislány egyik sápadt kezét.

Venan bólintott, majd Jolával reggelizni indult, Derek pedig röviden elbúcsúzott és elindult a kikötő felé.




***




Jemma nehezen ébredt. Fájt a feje, izzadt, ki akarta seperni az arcára tapadt tincseket, de nem tudta felemelni a kezét. Hiába feszítette az ujjait, valami lefogta, amihez megnyugtató energiák tartoztak. A kislány reflexszerűen, azonnal blokkolta őket.

– Semmi baj, kincsem, nem foglak bántani – szólalt meg egy lágy hang, majd a kéz elemelkedett, végigsimított az arcán és a selymes homokszínű hajon. – Nyisd ki, kérlek, a szemedet, ne félj! – folytatta a női hang.

A kislány félősen engedett a kérésnek.

– Hol vagyok? – A hangja nem volt több suttogásnál.

– A Holdak szigetén – válaszolta a Naja család feje. – Úgy tudjuk, idehoztak. Tegnap reggel találtunk a tengerparton.

A gyerek szája megremegett, ahogy eszébe jutottak a történtek. Könnyek peregtek le a sápadt arcon. Alana átült az ágyra és a karjába húzta a síró gyereket. Jemma a karok ölelésében hamarosan megnyugodott, majd felnézett a nő mellkasáról, ahová eddig az arcát rejtette.

– Alana Naja vagyok. Téged, hogy hívnak, kincsem? – kérdezte a nő kíváncsian.

– Jemma Fess vagyok, asszonyom – válaszolta a gyerek, miközben a takarót kezdte tanulmányozni.

– Honnan származol?

– A nyugati kontinensről, a Kreta közösségből.

A nő meglepődött, mert úgy tudta, hogy abban a közösségben elfogadóak a Holdakkal szemben. Nagyon úgy látszott, hogy az új rendelet a befogadó közösség fogalmát, mint olyat, teljesen eltörölte. Ezt tudatnia kellett a többiekkel is. Azonban gondterheltségét nem mutatta ki, hanem a kislányra mosolygott.

– Nincs kedved enni valamit? – kérdezte a gyerektől, de az a fejét rázta, és a nő homlokát bámulva bátortalanul megkérdezte.

– Még sosem találkoztam másik Holddal, mert a közösségünkben kevesen vagyunk, és… és szóval… a holdpikkelyről azt hittem, hogy mindenkinek egyforma színű. Azt hittem, mind egyformák vagyunk.

– Nincs két egyforma lény a világon, így két egyforma Hold sem. Ahányan élünk ezen a szigeten, mind különbözőek vagyunk.

A kicsi ezen elgondolkozott, majd bólintott, hogy érti.

– Mikor mehetek haza? – tette fel a következő kérdést, ami mindennél jobban érdekelte.

A nő sóhajtott, mielőtt felelt volna, össze kellett magát szednie ehhez a válaszhoz, mert nem akarta megrémíteni a gyereket. Megpróbálta hát a legkíméletesebben közölni a tényeket.

– Attól tartok, kincsem, hogy nem mehetsz haza. Egy ideig biztosan nem. Majd…

– Meddig kell maradnom? – vágott közbe a gyerek türelmetlenül.

Alana nem akart hazudni, és sötét szemeivel komolyan nézett a zöldekbe.

– Sajnálom, kincsem. Talán soha többé nem térhetsz haza, de üzenhetsz a szüleidnek, ha szeretnél. Meg tudjuk találni a módját. Talán, meg is látogathatnak majd – próbálta a nő nyugtatni a gyereket, de az összetörni látszott.

Órákig sírt, mire megnyugodott, és újra álomba merült.



***



Jemmát egy hét múlva engedték ki a gyengélkedőről. Ezalatt az idő alatt megismerkedett a házban lakókkal, annyi nevet kellett megjegyeznie, hogy alig győzte, de nem bánta, mert mind szeretettel bántak vele. De történtek rossz dolgok is. Több sérült gyerek és felnőtt is érkezett, akik közül néhányat mellette helyeztek el, és nagyon elszomorította a kislányt a felőlük áramló sok-sok fájdalom, ezért folyamatosan blokkolt.

De történt egy érdekes dolog is. Segédkezett a befogadóinak egy nem Hold férfi, aki Derek Goomként mutatkozott be neki, és kapott tőle ruhát és játékokat. Nagyon megkedvelte a férfit, mert nagy volt, erős és kedves, mint azt apukája.

Ahogy erre gondolt elszomorodott, és összegömbölyödött az ágyán. Iszonyatos honvágy gyötörte. És hiába tudta, hogy nem mehet haza, gyakran emésztette a hiány. Aztán eszébe jutott, hogy mit ígért neki Alana, úgyhogy felkászálódott, és gyorsan az új szobájában lévő kis íróasztalhoz sietett.

Papírt és tollat vett elő, levelet írt a szüleinek, összehajtogatta, és a levélpapír mellé odakészített borítékba tette. Hozzárakta a fényképet, amit három napja készített róla Venan, majd kikotorta a fiókjából azt a kis csatot, amit még az édesanyjától kapott, és beledobta azt is. Gyorsan lezárta a borítékot, megcímezte, majd eliramodott. A folyosón beleütközött Jolába, de nem állt meg, csak motyogott valami bocsánatkérés-félét. Amilyen gyorsan csak lehetett, a kikötőbe kellett érnie, mert talán még ott találja Mr. Goomot, hogy odaadhassa neki a levelet.

Szerencsére a hajó még a kikötőben állt. A kapitány épp Venannal beszélgetett. Amikor meglátták Jemmát, mindketten rámosolyogtak.

– Hová olyan sietősen, kicsi lány? – kérdezte Derek.

– Önhöz jöttem, uram – felelte komolyan a gyerek. – Alana azt mondta, talán tudnék üzenni a szüleimnek, és arra gondoltam, hogy talán ön el tudná vinni a levelemet – hadarta egy szuszra Jemma.

– Meglátom, mit tehetek – vette el a borítékot a férfi. – Ó, szerencséd van, pont a nyugati kontinensre tartunk, így útba tudom ejteni.

– Tényleg megtenné? – lelkesedett a gyerek.

– Igen.

A kislány odaszaladt és átölelte a férfit. Még egy kicsit beszélgettek, majd a hajó elindult. Jemma még sokáig integetett utána, Venan pedig bíztatóan karolta át.



***



Derek Goom a Fess házaspár háza előtt állt. Idegesen szorongatta a kezében a levelet, amit Jemma bízott rá. Kissé tétovázott, majd remegő ujjal becsöngetett. Pár pillanat múlva egy homokszín hajú, nyúzott arcú nő nyitott ajtót, aki idegesen tördelte a kezét.

– Segíthetek? – kérdezte enyhén szipogva.

– Jó napot! Derek Goom vagyok, Mrs. Fess, a kislánya miatt jöttem – válaszolta Derek, nyugalmat erőltetve magára. Amikor a nő hátrált pár lépést és onnan méregette ijedten, folytatta. – Jemma életben van. Találkoztam vele a Holdak szigetén, levelet küldött maguknak.

– Micsoda? Ne… Nekünk azt mondták, meghalt – sírta el magát a nő.

Goom válaszolni akart, de egy férfi jelent meg az ajtóban, akinek Jemmáéhoz hasonló zöld szeme bizalmatlanul nézett rá.

– Ki maga? – kérdezte kissé gorombán.

– Jemmától hozott levelet. Nézd, Emett! – tartotta felé a kibontott borítékot a nő.

– Ez tényleg az ő kézírása – nézett Derekre döbbenten a férfi. – Hogyan?

– A Holdak szigetén van, biztonságban – ismételte Goom.

A házaspár beljebb invitálta a férfit a házba, és kérték, hogy meséljen többet Jemmáról. Közben többször is elolvasták a levelet, sírtak, nevettek, és megpróbáltak minél több információt átadni a férfinak, amit szerettek volna, ha továbbít a lányuknak. Derek biztosította őket, hogy így lesz, de kényelmetlenül érezte magát, így Mrs. Fess egy újabb sírásrohama közepén felállt.

– Itt a címem – adott át Emettnek egy cetlit. – Erre bármikor írhatnak, továbbítani fogom Jemmának, és ha akarják, el tudom intézni, hogy meglátogassák.

Mr. Fess bólintott. Goom mosolyogva hagyta el a házat. Jó érzéssel töltötte el, hogy segíthetett Jemma családjának megtudni az igazat, és reménykedett benne, hogy újra találkozhatnak.


További információ

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése