2017. július 30., vasárnap

Másik világ - 1. rész


1. rész
Evie szeretett a szabadban olvasni, főleg a nyárestéken, amikor már kellemesen hűvös volt a levegő. Pont ideális volt az idő arra, hogy letelepedjen egy odvas fa alá, és elmerüljön egy másik világban, amit az éppen olvasásra kiszemelt könyv kínálhatott neki. Tizenhat éves volt, igazi álmodozó típus, kócos világosbarna hajjal, a világra rácsodálkozó hatalmas kék szemekkel, amikbe ha valaki belenézett, leszűrhette, hogy sosem a valóságban jár. Ugyanis szeretett képzeletben más világokban barangolni, elképzelni például, hogy sellők közt lubickol a tengerben, és az öccse, a tizenhárom éves Joshua ott viháncol mellette, vagy épp egy várban vannak és az ellenség serege ellen harcolnak. A szülei szerint már nagy volt az ilyesmihez, de a lány erre mindig csak legyintett, mert volt még bőven ideje felnőni. A tanárai nem aggódtak, hiszen jól tanult és a magaviseletével sem volt semmi baj, emellett gyönyörűen festett és folyamatosan nyerte a rajzversenyeket, ezzel öregbítve az iskola hírnevét. Társai csendes, különc művészléleknek tartották és nem különösebben foglalkoztak vele, de akadt azért néhány barátja, akikkel jól el tudott beszélgetni a könyvekről, a bennük szereplő teremtményekről, meg bármi másról, ami érdekelte őket. Aztán ott volt az öccse is, aki szintén lelkesedett a fantasyért, így nem egy könyvben leírt jelenetet játszottak el beöltözve a házuk melletti tisztáson, ahol az a hatalmas fa is állt, ami alatt Evie olvasott.

A lány elmosolyodott, ahogy lapozott egyet az Alice Tükörországban című könyvben, ami az egyik kedvence volt, és időnként elővette, hogy újra és újra elmerülhessen a tükrön túli világban… Legalábbis megpróbálta, de egy hangos csattanásra kis híján felugrott. Annyira elmerült a könyvben, hogy el is feledkezett arról, hogy körülötte épp egy focimeccs zajlik, akárcsak a nyári szünet minden estéjén egészen sötétedésig, de volt, amikor még tovább is, ez a szülők engedékenységén múlott.

– Bocsánat! – kiáltotta Josh. – Nem direkt volt!

– Figyeljetek oda jobban! – vetette oda Evie kissé morcosan; nem szerette, ha kiszakították az olvasásból, de mikor meglátta az öccse játéktól kipirult arcát, izzadságtól csapzott haját és boldogságtól csillogó szemét, megenyhült; sosem tudott sokáig haragudni rá. – Hány gólnál tartasz? – kérdezte, ezúttal már mosolyogva.

– Ma még csak négynél – felelte a fiú vállat vonva, majd visszaszaladt a többiekhez, és újra játékba lendült.

Evie nem szerette különösebben a focit, de most mégis félretette a könyvet és figyelte az öccsét, aki korosztályának legjobb játékosa volt, edzője szerint nagy jövő állt előtte a futballban. Emlékezett rá, hogy Josh mennyire lelkesedett az ötletért, és még tanulni is hajlandó volt, csak hogy teljesülhessen az álma. Ez a küzdeni akarás volt az, amit leginkább szeretett a testvérében, mert vele ellentétben ő nem csak álmodozott, hanem képes volt tenni is azért, hogy az elképzelései valóra váljanak. Evie erre még nem érezte magát késznek, a nagy döntéseket még halogatta, még nem tudta, mit kezdjen az életével.

Nagyot sóhajtott. Josh éppen két védőt cselezett ki, majd egy újabb gólt lőtt a kövekből rögtönzött kapuba. A levegőbe bokszolt, majd futott tovább, hogy visszaszerezze a labdát az ellenfél játékosától, aki felívelte a társa felé, ám ő nem tudta levenni, így az elszállt az út felé. Josh lendületben volt, így eliramodott utána, a többiek vártak. A fiú már az úttesten volt, és már éppen elérte volna a labdát, mikor egy autó tűnt fel.

– Vigyázz! – kiáltotta Evie kétségbeesetten, de a kocsi túl gyorsan jött, Joshnak mozdulni sem volt esélye, a jármű pedig megállás nélkül ment tovább.

Evie számára lelassult az idő. Lassított felvételként nézte végig, ahogy testvére teste az ütközéstől a levegőbe repült, és jó pár méterrel arrébb ért csak földet. Alig jutott el hozzá a többiek jajveszékelése, vagy az, hogy az egyik fiú eliramodott a házuk felé. Csak az öccsét látta, a véres, összetört öccsét, aki ott feküdt az aszfalton. Nem emlékezett, hogyan is jutott el hozzá, és mikor vette a karjaiba, csak arra eszmélt, hogy az apja kiveszi Josht a szorításából és az orvosok gondjaira bízza, akik teliaggatják a szeretett testvérét mindenféle csövekkel. Evie nem akarta őt így látni, a Josh életéért folytatott tehetetlen küzdelem képe elhalványult a szeme elől, és egy daliás hercegé jelent meg helyette, aki birodalmakat dönt és hódít meg egy másik világban, ahol nincsenek autók és felelőtlen emberek, amelyek derékba törhetnek egy életet. Nem vette észre, hogy ki is mondja a kusza gondolatait.

– Térj észre, Evie! – rázta meg az anyja. A hangja kissé megremegett, de Evie-nek fogalma sem volt, hogy miért. Aztán halványan eljutottak hozzá az orvos szavai a testvére haláláról, amit az anyja kíméletlenül megerősített. – Nincsen semmiféle herceg meg másik világ! Az öcséd meghalt! – Kegyetlen szavak, nem is tudta elfogadni őket. A fejében csak a boldog valóság létezett, ahol az öccse herceg, ő pedig hercegnő. Mindketten tévednek.

– Nem igaz! Csak a Tükörszobába ment, majd meglátogatom – közölte a lány higgadtan, és eltolta magától az anyját.

– Evie! – kiáltotta kétségbeesetten Mrs. Clark, de ő nem foglalkozott vele, csak egy pontot bámult az úttesten.

Joshua óráját, ami lerepülhetett a karjáról és húsz óra negyvennyolc perckor megállt, ahogy a lány számára minden más is abban a pillanatban.

***




Valóban megállt minden azon a tragikus nyári estén. Evie ott ragadt Tükörország és a valóság különös keverékében. Ennek már lassan kilenc éve. A kamaszból huszonöt éves nő lett, de belül örökre tizenhat maradt. Az orvosok azt mondták, idő kell neki, hogy feldolgozza a traumát, de teltek a hónapok, és semmi sem változott, noha még az iskolába is visszaküldték, hátha kimozdítja az álomvilágból, de nem így lett. Az órákon elkalandozott, érthetetlen rébuszokban beszélt, sehogyan sem teljesített, csak a tükrön túli világ érdekelte, arról beszélt, akár a tanítás közben is. A tanárai eleinte türelmesen kezelték az efféle közbeszólásait, és néha látszólag sikerrel is jártak. Ám a társai nem tudták kezelni a helyzetet. Bántották, amit Evie látszólag fel sem fogott, így nem is szólt vissza soha, kivéve egy alkalmat, ami csúnyán végződött.





Szokása szerint az aula lépcsőjén üldögélt és a szüleire várva rajzolgatott, mikor Sharon, az egyetlen megmaradt barátnője, kissé feszengve leült mellé. Akkortájt már csak ő volt képes elviselni a meséket, amik mögé a lány bújt, és úgy vette velük körbe magát, hogy senki nem volt képes bejutni oda. Hozzá. Kivéve egyvalakit: az öccsét. Joshua állandó szereplője volt minden történetnek. Annak is, ami ahhoz vezetett, hogy Evie-t teljesen elszakítsa a valóság maradékától, Sharontól, és az iskolától is.

Amint osztálytársa elhelyezkedett mellette, a lány azonnal beszélni kezdett.

– Szia, Sharon! Jó, hogy jössz! Épp a kirándulásról rajzolok. Meg akarom örökíteni az összes élményt, amit láttunk. Az állatokat, a növényeket, meg mindent! – A szőke lány mosolyogva hallgatta a szóáradatot, ami végre a valóságos dolgokról szólt, és nem valami Tükörszobáról meg beszélő virágokról és Josh hercegről. Már épp kezdett volna megnyugodni, amikor Evie újra elkalandozott. – Tudod, a Tigrisliliomok imádni fogják, amikor megmutatom nekik a társaikat, és Josh is elámul majd az új városháza épületén, amint meglátja a rajzomat! – lelkendezett, felmutatva előbb az egyik, majd a másik alkotását.

– Én meg azt hittem, hogy kezdesz végre rendbe jönni és felfogni az igazságot – jegyezte meg enyhe nehezteléssel a hangjában Sharon.

– Az igazságot? Miss Tally, a pszichológusom is mindig azzal jön, hogy majd bele fogok törődni és akkor minden rendbe jön. De semminek sem kell rendbe jönnie, érted? Joshua csak Tükörországba ment, ahol bármikor láthatom! – Evie a végére már kiabált, és dühösen nézett a barátnőjére.

– Nem érted! Az öcséd a temetőben van! Meghalt! Érted?! – kiabált most már Sharon is.

Felpattant és szánakozva nézett le Evie-re. A másik lány hirtelen felállt. Mozdulata nyomán a papírlapok felröppentek és eltakarták előle Sharont, majd suhogva estek a lépcső kövére. A hirtelen beállt csendben csak a ceruzák koppanása vert komor dallamot. A két kamasz pár pillanatig némán fürkészte egymást, végül Evie mozdult először. Előrehajolt és egyenesen a barátnője arcába sziszegett.

– Vond vissza, amit az előbb mondtál – suttogta vészjóslóan.

– Nem.

– Vond vissza! – rikoltotta Evie.

Sharon alapesetben tette volna, amit barátnője kért, de most dolgozott benne az elkeseredett düh, amit Evie állapota miatt érzett, így visszavágott.

– Nem vonom! Evie, kérlek, csak jót akarunk! Azt akarjuk, hogy meggyógyulj! – Megszorította a lány vállát és enyhén meg is rázta, de ez a mozdulat mélyen elzárt emlékeket szabadított fel Evie-ben arról az éjszakáról, amikor az anyja csinálta ugyanezt, és elborult az agya.

Sharon hirtelen a földön találta magát. Mielőtt megmozdulhatott volna, a dühtől eltorzult arcú lány rajta termett és ütni kezdte. Az arcát, mellkasát, karját, ahol érte. A szőke lány visítani kezdett, de a hangját elnyomta Evie kántálása.

– Vond vissza! Vond vissza! Vond vissza! – tajtékzott, miközben egy pillanatra sem hagyta abba a csépelést.

Nem érdekelte, mi lesz a „hazuggal”, aki most szintén elárulta. Nem számított, hogy Sharon már épp’ hogy csak nyöszörög alatta, ütötte, ahol csak érte, egészen addig, míg erős karok le nem szedték róla, és magukhoz nem ölelték. Rekedten hörgött az apja ölelésében, végül elájult.

Másnap kiíratták az iskolából, és azóta nem is nagyon hagyta el a házukat, csak ha orvoshoz vitték, vagy valamilyen Evie-nek is tetsző programon vettek részt. És ennek már majdnem kilenc éve. Ezalatt több pszichológusnál, pszichiáternél és mentálhigiénés szakembernél is megfordultak, több gyógyszert is kipróbáltak, de semmi sem működött, a lány állapota nem változott, sőt még talán romlott is, mert míg addig volt esély, hogy kitör az álomvilágból, ezután semmi nem maradt rá.

Noha először biztató jelnek vették, hogy újra festeni kezdett, hamar rá kellett jönniük, hogy ez csak egy újabb menekülés a valóságból, mert festés közben is a saját világában élt, a maga által elképzelt valóságot és az öccsét vitte vászonra, az utóbbit különböző szerepekben, de leginkább hadvezérként, ahogy a Fekete Királlyal hadakozott Tükörország harcmezején. Teljesen magába záródott, amit még az is fokozott, hogy Josh szobájába költözött, a sajátját pedig csak afféle műteremként és raktárként használta.

Az apja és az anyja pedig egyre jobban elkeseredtek, mert hiába szerették Evie-t, ez az állapot nagyon megviselte őket. Egyre fásultabbak, beletörődöttebbek lettek. Ez a bennük munkáló feszültség dühöt és veszekedéseket szült köztük, amikor már nem bírták elviselni a fennálló, lassacskán véglegessé váló állapotot.

Az egyik ilyen veszekedés után az éppen ott tartózkodó Martha, Mrs. Clark anyja nem bírta tovább.

– Evelyn, ezt nem folytathatjátok tovább! – mondta ellentmondást nem tűrő hangon.

– Mit, anya? – kérdezte Evie anyja fáradtan és kissé zavarodottan.

– Ezt, amit az életeteknek hívtok – mutatott körbe. – Már két éve vagytok itthon, járatjátok Evie-t mindenféle orvosokhoz, és közben vártok a csodára, noha szerintem már ti is rájöttetek, hogy semmi sem fog megváltozni, és…

– Mire akar kilyukadni, mama? – szakította félbe Evie apja, akinek nem igazán tetszett a beszélgetés iránya.

– Csak arra, George, hogy nem tehetitek tönkre magatokat teljesen, ezt Evie sem akarná, ebben biztos va…

Mr. Clark felpattant. Értette, nagyon is értette, mire akarja rávenni őket az anyósa, mert már nem egyszer célzott rá, de most sem fogják megváltoztatni a döntésüket.

– Már ezerszer megmondtuk, hogy nem adjuk be Evie-t semmilyen intézetbe! Miért kell mindig erre célozgatni?! Ő a lányunk, és nem fogjuk elküldeni magunktól! Érti?! – ordította anyósa arcába hajolva George.

– Drágám, kérlek, ne beszélj így az anyámmal! – kérte fojtott hangon Evelyn. – És ha lehet, ne ilyen hangosan, még felébreszted Evie-t. Tudod, milyen nehezen alszik vissza, ha felébresztik.

Evie apja pár pillanat múlva leült, és egy ideig csend telepedett rájuk, majd ismét Martha szólalt meg.

– Látjátok, erről beszéltem. Minden időtöket vele töltitek, a saját igényeitekkel nem is törődtök.

– És mégis mit tegyünk? – bukott ki Evelynből a kérdés.

– Van egy ajánlatom, és ha az előbb végighallgattatok volna, már rég túl lennénk rajta. – Amikor Martha látta, hogy mindketten figyelnek rá, folytatta. – Mindketten visszamentek dolgozni. – Felemelte a kezét, hogy jelezze, még nem fejezte be, mert George ismét közbe akart szólni. – Tudom, hogy kezditek felemészteni az összes spórolt pénzeteket, és az a munka, már megbocsáss, George, amit itthonról végzel, korántsem fedezi a költségeiteket. Jól mondom? – A két szülő bólintott. – Szóval ott tartottam, hogy mindketten visszamentek dolgozni. Evelyn, már meg is ejtettem egy-két telefont néhány helyre és az egyik irodába szükségük lenne egy menedzserasszisztensre, és George, egy olyan jó ügyvéd, mint te, bármikor talál munkát.

– Ez mind szép és jó, anya, de mi lesz Evie-vel? – szúrta közbe Evelyn.

– Ha nem kérdeznétek folyton közbe, akkor erre is rátérnék. – George erre felmordult, de Martha rá se hederített. – Mivel egy hónap múlva nyugdíjba vonulok, és nem igazán lesz mit csinálnom, úgy döntöttem, ideköltözöm, és vigyázok Evie-re.

– De hát te… te és Evie… – hebegte Mrs. Clark.

– Elég jól kijövünk egymással – fejezte be helyette Martha.

– Ez igaz, Evelyn – értett egyet az anyósával az este folyamán első ízben George, de a felesége még mindig hezitálni látszott.

– Én nem is tudom, olyan régóta élünk így, és teljesen elszoktunk attól, hogy egész nap irodában üljünk. Ezt még át kell gondolnunk, mert mi van, ha Evie-nek nem tetszik, és…

Benne akadt a szó, mikor meglátta a lányát a nappali ajtajában állni. Összeráncolt homlokkal figyelte őket, majd egyszer csak ennyit mondott.

– Josh herceg üzeni, hogy elbocsát benneteket a szolgálat alól, és Martha társalkodónőt állítja a helyetekre, ami nekem, azaz Evie hercegnőnek is megfelel. Természetesen Josh herceg nagyon kegyes, és megengedte, hogy továbbra is itt szálljatok meg. De azt hiszem, most távozom, vár az éjféli tea. – Azzal pukedlizett egyet, és visszafutott az emeletre, lépteit az anyja zokogása kísérte.

Így történt, hogy a szülők visszatértek a munkájukhoz, Evie-re pedig a nagymamája vigyázott napközben. Bár ez a felállás sem kevés bonyodalommal járt, de legalább viszonylagos nyugalom volt a házban, kivéve akkor, amikor Martha előhozakodott az aggodalmaival.

– Tudod, kislányom, hét éve lakom nálatok, hét éve vigyázok Evie-re, és egyre akaratosabb, erősebb. Mi lesz, ha egyszer bántani fogja valamelyikünket? – aggodalmaskodott a nagymama.

– Evie? A légynek sem tudna ártani, te is tudod!

– Kivéve Sharont – hozta fel a régi esetet Martha.

– Az egyszeri alkalom volt, soha máskor nem tett ilyet.

– Persze, mert nem volt rá lehetősége.

– Anya! Mi bajod lett hirtelen?! – csattant fel Mrs. Clark.

– Csak az, Evelyn, hogy néha már félek tőle, félek, hogy bántani fog, ha veszélyben érzi a képzeletbeli Josht!

– Mi?! Mama, magának teljesen elment az esze? Ne beszéljen így a lányunkról! – kiáltotta döbbenten George.

– És mi van, ha igazam van?

– De nincs! – jelentette ki a két szülő egyszerre.

– Jó-jó, nem kell hallgatnotok rám – fújt visszavonulót a nagymama. – Megyek és olvasok egy kicsit, amíg a kis hercegnőt ki tudjátok csalogatni Tükörországból.

– Ez nevetséges! – kiáltott fel tehetetlenségében George.

– Nem mond teljesen hülyeséget, valamit hamarosan tennünk kell, Evie túl akaratos ahhoz, hogy bírjunk vele…

– Te… – kezdte volna a férfi, de a nő nem hagyta, hogy belelendüljön.

– Hamarosan szembe kell néznünk azzal, hogy nem leszünk mi se fiatalabbak, és hiába tudunk sokat a betegségéről, nem leszünk szakemberek.

– Még jó! Evelyn, nézd, mit értünk el a szakemberekkel! Semmit sem érnek!

A nő a fájó homlokát masszírozva halkan válaszolt.

– Ma beszélünk az orvossal, de addig, kérlek, nyugodj meg. Nem akarom, hogy Evie észrevegye – nézett könyörgőn párjára Evelyn.

– Rendben – mondta pillanatok múlva George, miközben elindult a konyhába, hogy feltegyen egy kávét. Szüksége volt az éberségére.

Evelyn sóhajtva indult el az emeletre. Felérve egy pillanatra megállt a folyosón. A kék, Evie feliratú ajtó most is zárva volt, a zöld, amin az áthúzott Josh felirat alatt az Evie név állt tárva-nyitva állt. A nőnek összeszorult a szíve, ahogy benézett a szobába. Minden úgy állt benne, ahogy kilenc évvel ezelőtt a kisfia otthagyta. Eleinte ők nem akartak hozzányúlni, aztán pedig Evie nem engedte. A szobában a legbecsesebb tárgy a játékos láda volt, melyet George készített, és amire maga Josh és Evie festette a színes virágokat. A régi játékok is még benne voltak, mert Josh még nem akart megválni tőlük, a halála után pedig Evie őrizgette őket, mintha valamiféle kincsek lettek volna, nem adta volna őket semmiért. Ahogy a ládát sem, ami olyan hatalmas volt, hogy kicsiként mindkét gyerek elfért benne, és még most is hallani vélte, ahogy nevetnek, vagy épp sugdolóznak valamiről, elbújva mindenki elől. Most is motyogást hallott a láda felől, de ez már egyáltalán nem volt vidám; érthetetlen volt és zavaros, és összeszorult a gyomra, valahányszor meghallotta. De még most sem volt képes Evie-t megzavarni, csak állt, és az ajtófélfának dőlve próbálta a lelke legmélyére visszaűzni az újra hullámokban rátörő bánatot.

***




Evie kipakolt minden játékot a régi ládából, ahogy azt minden nap szokta, és bekuporodott a dobozba. Kétszer végigsimított kezében lévő tükrön. Ez volt a megbeszélt jel az öccsével, hogy alkalmas az idő a beszélgetésre. Amint ezt elvégezte, a lány azonnal beszélni kezdett.

– Szia, Josh! Tudod, ma elég unalmas meg egy kicsit zűrös napom volt. Képzeld, Martha társalkodónő kitalálta, hogy elvisz sétálni. És tudod, hova vitt? Na hova? Arra a tisztásra! Látom, fogalmad sincs, hogy melyikre. Arra, ahol régen játszottunk, pedig tudja, hogy utálom azt a helyet. Kivertem a balhét, de ki bizony! Ő meg persze megijedt! Úgy kell neki! Remélem, hamarosan átmehetek hozzád, és vissza sem fogok jönni. Olyan jó lenne!

Álmodozó mosoly jelent meg az arcán. Csendesen figyelte, ahogy testvére tárgyal a Fehér és a Fekete Királlyal meg az embereikkel a tűzszünetről. Mikor elkalandozott a figyelme, szórakozottan apró köröket kezdett rajzolni a tükörre, aztán néhány fontosabb résznél egy-egy megjegyzést is tett a tárgyaláshoz, és látta, hogy az öccse hevesen bólogat rá. Végül szünet következett, és a terem kiürült, csak Josh maradt ott. Evie már éppen folytatni akarta a beszélgetést, mikor léptek zaját hallotta.

– Josh, azt hiszem, holnap kell folytatnunk, mert mennem kell a terápiára. Tudod, nem értem, mi szükség rá, de nem tagadhatom meg az alattvalóktól a boldogságot. Akkor, szia!

A szeme sarkából még elkapta, hogy öccse mosolyogva hevesen integet, és fájó szívvel hagyta ott, de nem tehetett mást. Bár ha jobban belegondolt, nem is akart, hiszen Mrs. Hannigant kedvelte meg a legjobban az orvosai közül, noha ő még csak egy éve foglalkozott vele, és a kilenc év alatt ő volt a hetedik, ami véleménye szerint nem volt kis szám. Evie azonban úgy gondolta, nem tehet róla.

Mélyet sóhajtva kikászálódott a ládából. Az anyja állt a szoba közepén, és látszólag türelmesen várt, de a lány látta rajta, hogy valamiért ideges, ezért inkább nem foglalkozott vele, hanem megigazította a szoknyáját és a blúzát.

– Mehetünk! – lépett el Evelyn mellett.

Hallotta, hogy a nő mond valamit rosszallása jeléül a parancsoló hangnem miatt, de erre sem szólt semmit, ma jó kedve volt, és nem akarta egy esetleges vitával elrontani.


***



Tamara Hannigan középkorú, őszülő asszony volt. Kedves volt, ugyanakkor kissé szigorú is, határozottsága a nagymamájára emlékeztette Evie-t, akivel szintén jól megértették egymást, nem úgy, mint a szüleivel, főleg az anyjával. Mire a pszichiáter rendelőjébe értek, a lány már megint duzzogott. Az orvos rögtön meg is jegyezte, mihelyst becsukódott mögöttük az ajtó és kényelmesen helyet foglaltak, a lány a kanapén, a nő pedig vele szemben a fotelben.

– Történt valami, Evie? Nem látszol túl jókedvűnek.

– Csak Evelyn már megint úgy nézett rám az autóban.

– Hogyan nézett rád?

– Aggódóan. Szomorúan. Nem értem őt! – Evie a végére kissé megemelte a hangját, és karba tett kezével jelezte, hogy nemigen van több mondanivalója a témáról.

Mrs. Hannigan ekkor rendszerint mindig magyarázni kezdett arról, hogy az édesanyja szereti, és ezért aggódik érte, meg kérdezgetni kezdte, hogy miért hívja a szüleit a keresztnevükön, de most nem tette, csak egyszer-kétszer megcsóválta a fejét, aztán várt. Azonban betegének nem nagyon volt további közlendője. A doktornő nem esett kétségbe, hiszen volt már úgy máskor is, hogy némaságban töltötték a közös idejüket. Végül aztán negyed órával a fogadóóra vége előtt Evie meglátott valamit és hirtelen felállt, majd egyenesen az ablaknál lévő virágállványhoz sétált, amin egy új növényt pillantott meg a többi között. Először vizsgálgatni kezdte, suttogott neki, de a virág nem reagált rá. Megvonta a vállát, és egy darabig még gyönyörködött benne, majd megszólalt.

– Ez nagyon szép! – lelkendezett. – Bár egy Tigrisliliom sokkal jobb választás lett volna ennél a Vörös kálánál. Tudja, nagyon jól el tudják szórakoztatni az embert a beszédükkel. Remek társalkodók. Egyszer eljöhetne velem a botanikus kertbe, és megmutathatom. – Miközben a virág leveleit és szirmait simogatta, félig a nő felé fordult. – Miért a kálát választotta?

– Nem választottam. Kaptam az édesanyámtól – mondta mosolyogva Mrs. Hannigan.

– Ó, csak nem kiengedték a kórházból? – A doktornő bólintását megvárva folytatta. – Esetleg elhozhatná őt is virágokat nézni.

– Majd meglátjuk, Evie, de most azt hiszem, lejárt az időnk – hárította az ajánlatot finoman Mrs. Hannigan, a lány pedig csak mosolyogva bólogatott.

Tamara az ajtó felé terelte páciensét. Mikor mindketten kiléptek, látta, hogy a Clark házaspár azonnal feláll és megindul felé, így gyorsan be is terelte őket az irodába. Evie gyanakodva méregette őket, de nem tette szóvá. Úgy gondolta, majd Joshsal megvitatja a dolgot, ha hazaér, így inkább leült a türelmesen várakozó Martha mellé.

***



Az orvos látta a szülőkön a kétségbeesést, így kedvesen hellyel kínálta őket.

– Úgy látom, beszélni szeretnének velem – kezdett bele Mrs. Hannigan.

Látta, hogy Clarkék vonakodnak megszólalni, ezért várakozóan nézett rájuk. Végül az apa szólalt meg.

– Evie-ről szeretnénk önnel beszélni, vagyis inkább a helyzetéről. Úgy érezzük, hogy a jelenlegi állapot tarthatatlan, igazából már régóta az, de eddig próbáltunk nem foglalkozni vele. Kísérleteztünk sok mindennel, más orvosokkal, módszerekkel, de semmi sem változott. Ön is nagyon sokat tett eddig a lányunkért, de ez sem elég. Nem tudna esetleg ajánlani valamit, amit még nem próbáltunk?

– A gyógyintézetbe zárást kivéve – tette hozzá Evelyn nyomatékosan, mielőtt még Tamara válaszolhatott volna.

– Nyugodjanak meg, a szülőktől, hozzátartozóktól való elválasztást és a bentlakásos kezelést csak akkor javaslom, ha már nincs más lehetőség. – Ez igaz volt. Eddig minden egyes alkalommal lebeszélte Marthát ezen terveiről. – A maguk esetében hiába ilyen tartós a helyzet, nem tartanám jónak ezt a módszert. Evie-nek állandóságra van szüksége, megszokott környezetre. Eddigi tapasztalataim szerint nehezen bírja a változásokat. Emlékezzenek arra, mit meséltek arról, amikor a nagymama magukhoz költözött.

– Fél év kellett, mire megszokta, és kialakult az új rutinja – sóhajtotta Evelyn.

– Pontosan – helyeselt az orvos. – Ez pedig nem is volt olyan nagy változás. Nem vagyok biztos benne, hogy képes lenne elviselni az elszakadást.

– Akkor mit javasol, Dr. Hannigan? – kérdezte George.

– Az ötletem nem kevésbé drasztikus, de reményeim szerint pozitív változással fog járni. Meg kell szakítaniuk Evie képzelt valóságának forrásait. El kell távolítaniuk a közeléből a tükröket és a ládát, amit az átjárót jelenti számára a másik világba – vetette fel Tamara.

– Bevallom, erre már én is gondoltam, de eddig sosem mertem megtenni – szólt halkan az anya. – Végül is van pótkulcsunk a szobához… – merengett.

– Erről van szó. Itt az ideje – biztatta őket az orvos.

A szülők összenéztek. Egy percnyi néma töprengés után rábólintottak Mrs. Hannigan javaslatára, majd még egy kis megbeszélés után elégedetten távoztak.





----

Köszönöm, hogy végigolvastad a bejegyzést! Ha tetszik, amit itt találsz, feliratkozhatsz a blog rendszeres olvasói közé, illetve követhetsz e-mailen is, hogy ne maradj le a további bejegyzésekről. További tartalmakat találhatsz Facebookon, Instagramon és Twitteren is!

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése