Út a megnyugváshoz - 4. fejezet (befejező rész)

4.

Mary

Mary a végtelen kékségbe bámult. Gondolatban messze járt. A szeretteiről szóló emlékek az álmaiból fokozatosan szivárogtak át a nappalaiba. Általában vissza tudta szorítani őket, de ezen az úton már képtelen volt. Attól kezdve, hogy a kapitány odalépett hozzá, minden megváltozott, felerősödött. Az érzések, a vágyódás a szülei után, akiket maga előtt látott, mintha most is itt lennének vele. Beszéltek hozzá, bátorították, hogy ne féljen soha többé semmitől. És ő nem félt, már nem, de még meg kellett várnia a megfelelő időt, hogy találkozhasson velük és Darrennel.

Darren…

Egyik keze automatikusan nyúlt a nyakában lévő medált felé, és a következő pillanatban már a kis virágot szorongatta. A körmei akaratlanul is érzékeny bőrébe vájtak. Ez magához térítette. A szülei és néhai kedvese képe elenyészett, hívó, szívét körülölelő szavaik elhalkultak, hogy átadják a helyüket a jelennek. Kopogtak.

− Szabad! – szólt ki, de nem fordult el a kabin ablakától.

Biztos volt benne, hogy csak az ebédjét hozzák.

− Jó napot, Mary! − A hang megfordulásra késztette. Kingsley arcán aggodalom tükröződött, ahogy az enyhén sápadt, izzadságtól gyöngyöző arcot meglátta, főleg a tegnap esti balul elsült próbálkozás után. – Minden rendben? Sápadtnak látszol. – A férfi betolta a kocsit, és az étkezőasztal mellé állította, majd Mary felé fordult, és egy zsebkendőt nyújtott felé.

Miss Hayes először értetlenül nézett a kapitányra, és nem nyúlt a felkínált kendő után, de hamarosan megértette a férfi gesztusának okát, mikor megérezte az arcán végigfolyó nedvességet.

− Köszönöm – vette el az anyagot −, minden rendben, csak egy kicsit elgondolkodtam, és a nap pont idesütött. Ennyi az egész – válaszolta Mary halvány mosollyal.

Kingsley-t ez a magyarázat nem győzte meg, de nem kérdezett rá, nem érezte úgy, hogy köze lenne hozzá. Belenézett az emlékképektől még mindig kissé fátyolos kék szemekbe. Most nem látott bennük semmit, ami élővé tette volna őket. Mary most távolinak tűnt, megfoghatatlannak. Némán nézték egymást. Végül a férfi törte meg a csendet.

− Arra gondoltam, együtt ebédelhetnénk – kezdte fesztelenül, mintha nem vett volna észre semmit a nő változásából. A karját nyújtotta felé, és Mary szó nélkül belekarolt. Az asztalhoz vezette. – Mit szeretnél enni? Sok mindent hoztam.

− Hm, nem is tudom – gondolkodott el a nő. – Szeretném, ha ajánlanál nekem valamit – mosolygott rá Mary.

Kingsley észrevette, hogy partnere szemébe is visszatért az élet, ami megnyugtatta. Nem vette észre, mennyire fáradtak a nő mozdulatai, mennyire kiáltanak a megnyugvásért, csak a felderült arcot látta, az élet ígéretét. Nem vette észre az elmúlás utáni vágyat a halott mozdulatokban. Talán nem tudta, vagy csak nem akarta látni.

− Mit szólnál a narancsos kacsához eperöntettel? Ez a főszakács egyik specialitása – ajánlotta Kingsley.

− Pompásan hangzik. Különleges napra különleges menü jár – szólt halkan Mary, szinte suttogott, és hangja ismét távolivá vált.

A kapitány keze megállt terítés közben, és érdeklődve nézett a nőre.

− Miért különleges ez a nap? – Alig tette fel a kérdést, azonnal eszébe is jutott a válasz. – El is felejtettem, hogy ma van a Titanic ütközésének százegyedik évfordulója.

− Sok ártatlan lélek veszett oda – tette hozzá a nő.

− Rájuk gondoltál, mikor bejöttem? – kérdezte a férfi.

− Igen. A saját halottaimra, akik magukhoz hívnak engem – tette hozzá, de csak magában; hangosan mással folytatta. – Nagyon szomorú, ami velük történt.

Kingsley bólintott, majd folytatta a terítést. Evés közben nem nagyon esett szó köztük, de ezt a férfi a pár napos ismeretség alatt már megszokta. Ezt a kellemes, otthonos csendet. Nem kellettek neki szavak, egyszerűen jól érezte magát a nő társaságában, de a kellemes percek hamar elszálltak, és a férfinak indulnia kellett, hogy folytassa napi teendőit.

− Sajnálom, de most nem maradhatok – állt fel, és sietve elkezdte a kocsira pakolni az edényeket.

− Segítek – ajánlotta a nő, a hangjából a férfi kihallott némi csalódottságot, meg még valamit. Talán vágyakozást? Nem gondolkozhatott el rajta, mert Mary folytatta. – Mi szólnál hozzá, ha éjjel sétálnánk egyet a fedélzeten? Találkozhatnánk a katasztrófa időpontjában, éjfél előtt húsz perccel.

− Furcsa ötlet, de miért is ne? Szívesen. Akkor este találkozunk – mosolygott a nőre, majd elhagyta a kabint.

− Találkozunk… − suttogta a zárt ajtónak Mary, majd újra az ablak felé fordult.

Gondolatai ismét messze jártak, és már soha többé nem tértek vissza.


Kingsley

A hideg szél azonnal utat talált a vékony ing alá, és egyenesen a bőréig hatolt. Kingsley összébb húzta magán a sebtében vállára kanyarított kabátot, de a hideg ellen ez sem segített, ezért rendesen belebújt, és sietve begombolta. Szemei Maryt keresték a kihalt fedélzeten, de csak a mozgásérzékelők jelzőfényei adtak némi fényt, ezért elővette a zseblámpáját, és maga elé világított, de senkit sem látott a korlátnál.

− Mary? – szólította, és ment tovább.

Megtorpant. A cipőjével valami puhára taposott. Lenézett. Egy gazdátlan, szőrmegalléros kabát hevert a lába előtt. Az anyag úgy feküdt ott, mint egy vékony, nyári köpeny, amit egyszerűen ledobott a gazdája, mielőtt belecsobbant a kerti medencébe.

Csobbanás. A hirtelen felismerés villámgyorsan futott át Williams kapitány agyán. A korláthoz szaladt, kihajolt, és az iszonyattól kitágult szemekkel bámulta a jeges vízfelszínt, hátha meglátja őt. Talán még nem késő, de ugyanakkor tudta, hogy ez lehetetlen. Mert ő elment. Képes volt továbblépni.

− Ugye most már nyugalomra leltél, Mary? Megtértél hozzájuk, igaz? Most már mindig együtt lesztek, ahogy akartad. Ugye nem féltél? Ó, Mary… Én… − Lábai annyira remegtek, hogy térdre esett a korlát mellett.

Kezei görcsösen markolták a hideg korlátot. Homloka aprót koppant a fémen. Sokáig ott maradt mozdulatlanul.

Ki tudja, mennyi idő múlva, képes volt úrrá lenni a bánat okozta bénultságon. Megfordult, de a lába túlságosan elgémberedett a kényelmetlen testhelyzettől, így képtelen volt felállni. A korlát tövébe roskadt. Egy kis nyugalmat akart, hogy jobban összeszedhesse magát, ám nem adatott meg neki pár percnél több ebből a kiváltságból. Szeme megakadt a kabáton. A látvány hatására mellkasa újra összeszorult, de tántorgó léptekkel megindult az elhagyatott ruhadarab felé. Pár lépés volt csupán, de végtagjai ólomsúlyúnak tűntek, lelke pedig üresnek. Maga sem értette, hogyan szerethetett meg valakit alig pár nap alatt ennyire, de ez a kérdés már nem számított, nem találhatta meg a választ.

Hisz az emberi érzelmek megfoghatatlanok, saját, önálló útjuk van. Nem lehet őket megérteni, csak átélni. Kingsley is a részesévé vált ennek, az emberi lét kiszámíthatatlanságának. Ahol a térdek megroggyannak az érzelmek súlya alatt.

A kapitány remegő kézzel markolta meg a kabátot. Magához szorította, mint ahogy azt a nő testével tette volna. Hosszan és szorosan ölelte magához az élettelen szövetet, s közben próbált úrrá lenni kapkodó lélegzetén. Aztán megérzett valamit. Jobb keze egy vastag köteget markolt a kabát belsejében. Az egyik belső zsebben pár levelet talált, tetejükön egy borítékolatlan cetlivel. Felül egy cím, alul egy rövid üzenet:

Kedves Kingsley!

Remélem, megtalálod a saját nyugalmadat. Menj el a birtokra, azt hiszem, ott megtalálod, amit keresel. Látogasd meg a 210-es kabinban Mr. Higginst. Ő tudni fogja, mi a teendő. Kérlek, jóra használd.

Szeretettel:

Mary

Kingsley többször is végigolvasta, de túlságosan feldúlt volt ahhoz, hogy megértse e búcsúüzenet jelentését. Össze volt zavarodva, és nem tudta, mitévő legyen. Mélyen gondolataiba merült, és arra eszmélt, hogy valaki szólongatja.

− Mi történt, kapitány? – Ashley Smith, az elsőtiszt volt az. – Fel tud állni?

A kapitány bólintott, de nem mozdult.

− Jöjjön, segítek – nyúlt a hóna alá helyettese.

Hangja teli volt aggodalommal, ami válaszra késztette a férfit.

− Van egy öngyilkosunk.

A kabátot és a leveleket a döbbent nő kezébe nyomta, majd eltűnt a hajó belsejében. Pár sarokkal arrébb megállt. A mellkasához szorította az enyhén meggyűrt papírt, és hosszú órákig a semmibe bámult.





***




Az Olimpic 2013. július 7-én érkezett vissza utolsó útjáról a southamptoni kikötőbe. Kingsley Williams kapitány utolsó ízben vette fel a kapitányi kalapot és búcsúzott el legénységétől, valamint az utasoktól. Három hónappal ezelőtt, amikor visszatért New Yorkból, és nyugdíjazását kérte, megdöbbent a hír hallatán, hogy hajóját kivonják a forgalomból, és múzeumhajóvá alakítják, de így legalább minden szó nélkül elfogadták a visszavonulását. A személyzetet az újonnan vízre bocsátott luxushajó, a Wave fedélzetére helyezték át. Most pedig itt állt a legénysége előtt, akik türelmesen várták, hogy összeszedje a gondolatait.

− Nem vagyok nagy búcsúzkodó, ezért nem tudom, mit mondhatnék önöknek. Köszönöm, hogy önökkel szolgálhattam, hogy osztoztak velem a munkában, hogy kitartottak mellettem. Köszönöm önöknek még egyszer – fejezte be a kapitány egy apró biccentéssel.

Röviden mindenki elbúcsúzott tőle. Ki-ki pár szóval, más egy biccentéssel és kézfogással. Utoljára a volt elsőtiszt lépett oda Kingsley-hez.

− Köszönöm, hogy magától tanulhattam, kapitány – szólt a nő érzelmekkel teli hangon.

− Ne köszönjön semmit, Mrs. Smith. Ó, míg el nem felejtem! Gratulálok a kapitányi kinevezéséhez. A Wave szakértő kezekbe került – válaszolt a kapitány nem kevés büszkeséggel a hangjában.

− Maga nélkül nem lesz ugyanaz. Fogalmam sincs, készen állok-e rá. És…

− Készen áll – szakította félbe a nő egyre kétségbeesettebbé váló mondandóját Kingsley. – Különben is, új hajóhoz új vezető dukál. Nem igaz, Mrs…

− …Ashley. Csak Ashley – szúrta közbe az újdonsült kapitány.

− Akkor ön pedig szólítson Kingsley-nek, ha kérhetem.

− Természetesen. Minden rendben lesz önnel, kap… Kingsley?

− Igen. Már minden kész, hogy nyugalomban élvezhessem a hátralévő éveimet, és megvalósul egy régi álmom is. Kell ennél több? – kérdezte a férfi játékosan.

− Azt hiszem, nem – felelte a nő.

− Hm, ahogy látom, már csak mi vagyunk itt. Azt hiszem, indulnunk kéne – jegyezte meg Mr. Williams.

− A fenébe, tényleg! – kapott a fejéhez a nő. – Elfelejtettem, hogy Bill nem tud értem jönni, mert Emilynek táncversenye van, és megígértem, hogy ott találkozunk. Sajnálom, de sietnem kell. Még hívnom kell egy taxit is.

− Nem kell! Elvihetlek. Úgyis a városon keresztül jutok a birtokra – ajánlotta Kingsley.

− Azt megköszönném.




***



Miután kitette a nőt, és továbbindult, a nő egy mondata járt a fejében. „Fogalmam sincs, készen állok-e rá.” Ő abban a pillanatban biztatta a fiatalabbat, ez volt a természetes reakciója a nő kifakadására, de belül ő maga is bizonytalan volt. Nem tudta, együtt tud-e élni Mary emlékeivel, a tárgyakkal, amiket a nő oly nagy becsben tartott, és valaha érintett. Azonban a szívében bármennyi bizonytalanság is volt, nem állt meg. Már a birtokhoz vezető ösvényen haladt, melyet gondosan nyírt sövény és fák öveztek. Csak a modern, távvezérlésű kapu előtt fékezett le, a kamera rögtön ráfókuszált, de nem törődött vele.

− Most már nem fordulhatok vissza, ugye, Mary? – mondta bele a szavakat a táj csendjébe.

Rövidesen megszólalt egy kedves hang.

− Üdvözlöm itthon, Mr. Williams. Már vártam magát – üdvözölte a ház megbízott vezetője.

− Köszönöm, Mr. Taylor – viszonozta Kingsley, miközben behajtott a kinyíló kapun.

Bement a garázsba, és onnan fel a kis házba, amit Mary használt. Szinte még minden érintetlen volt odafönn, mert a két alkalom, amit eddig itt töltött, nem volt elég arra, hogy berendezkedjen, ugyanakkor félt is hozzányúlni a dolgokhoz, mindent meg akart őrizni úgy, ahogy volt, akárcsak a nő emlékét, ám tudta, hogy nem teheti meg. Nem élhet a múltban, be kell rendeznie a saját életét, hogy ténylegesen nyugalomra leljen, ahogy Mary tette a tengeren. Az elhatározása azonban elszállt, mikor meglátta a dohányzóasztalra kitett, antik, faragott malomjátékot, amit még ő tett oda előző itt-tartózkodása alatt. Megtorpant, egy darabig csak nézte a táblát és a figurákat.

Néhány perc múlva egy sóhaj kíséretében megrázta a fejét, hogy szabaduljon a képtől. Nem kis küzdelmébe került, hogy tekintetét elszakítsa a tábláról, és a nappaliból a hálószobába vigye a csomagjait. A berendezkedés még várhatott, most a főépületből kialakítandó múzeum fontosabb volt. Elindult hát, hogy megkeresse a gondnokot, és megtudja, hogy állnak az előkészületek.

A férfit a ház hatalmas nappalijában találta meg, ahol megannyi tárgy sorakozott a polcokon. Első alkalommal teljesen elámult azon, mennyi minden van itt. A hely már most úgy nézett ki, mint egy múzeum a legkülönbözőbb tájakról származó könyvekkel, tárgyakkal, ruhadarabokkal. Már csak egy kis átalakításra volt szükség, hogy betöltse a funkcióját.

− Á, már azt hittem, ma nem jön át, uram. Épp a papírokat nézem át újra, hogy minden rendben legyen – nézett föl az egyik iratból Mr. Taylor.

− És hogy állunk? – kérdezte Kingley.

− Nagyon jól, uram. Mr. Higgins telefonált, hogy megkaptuk az összes engedélyt, és a könyvelő is jelezte, hogy minden rendben van a papírokkal, úgyhogy a munkások jövő héten kezdhetik a munkát. Valamint áthozatjuk az ön holmiját is a gyűjteménybe szánt darabokkal együtt – foglalta össze a gondnok.

− Nagyszerű.

− Kérdezhetek valamit, uram?

− Természetesen.

− Gondolkozott már a múzeum nevén?

− Igen.

− És mi lenne az?

− Calm Mary.




Vége    

   

----

Köszönöm, hogy végigolvastad a bejegyzést! Ha tetszik, amit itt találsz, feliratkozhatsz a blog rendszeres olvasói közé, illetve követhetsz e-mailen is, hogy ne maradj le a további bejegyzésekről. További tartalmakat találhatsz Facebookon, Instagramon és Twitteren is!