Általában egy trilógia középső része nem
tudja megközelíteni az első rész színvonalát, mert valami mindig félrecsúszik,
vagy mert tipikus középső rész. A Pengék városa viszont egy üdítő kivétel, mert
érvényes rá az a közhely, hogy jobb, mint az első rész, ami nem kis
teljesítmény tekintve, hogy már az első könyv is nagyon tetszett a
világépítésével, történetével.
Ebben a kötetben tovább szélesedik
Bennett világa, több minden kiderül az isteneiről, a háború mikéntjeiről, és
ezt nem máson keresztül mutatja be, mint az első kötetből kedvenc
mellékszereplőmön, Turjin Mulaghesh-sen keresztül, aki ebben a kötetben
főszereplővé lép elő. De nem akár milyenné. Már az első könyvnél is kitűnt,
hogy amellett, hogy keményvonalas katona tud gondolkodni is, nemcsak pusztítani,
és az érzelmi világa is elég gazdag, bár nemigen mutatja ki. Ő nekem a
“gondolkodó katona”, bár hogy mennyire értelmes definíció ez azt nem tudom, de
az én fejemben így élnek a hozzá hasonló karakterek. Valamiért Paul Martin
jutott eszembe róla a Csodaidőkből, ne kérdezzétek miért, talán a múltja miatt.
Ugyanazért látom őket sokrétű és értékes karakternek. Katonák, de mégis többek
annál.
Szegény Mulaghesh mama ismét rejtélyek
és pörgős események közepén találja magát, amiben nem kevés szerepe van az isteneknek
és Sigrudnak.
Hogy miért is tetszett nekem ennyire ez
a könyv? Egyrészt a karakterek miatt, másrészt a hangulata miatt. Vurtyasztánnak
egyedi hangulata van, amit nehéz megmagyarázni. Talán úgy tudnám megfogalmazni,
hogy sötét, baljóslatú, de ugyanakkor színes, élő. Ez a kettőség végig jellemzi
a könyvet. A sötét titkok, és a lepusztult vidék felvirágoztatási szándéka
révén. Egyszerre áradt a helyből a világosság és a romlottság, ami nagyon
árnyalttá tette a képet.
Aztán ott voltak a karakterek. Kettőt
emelnék ki Mulaghesh-t és Sigrudot. Az előbbiről már fentebb tettem némi
említést, de most jobban fogom árnyalni a képet, utóbbi pedig az előző kötetnek
is szerves része volt, hát ebből sem maradhatott ki, és jó is hogy így lett.
Mulaghesh: Nem akarom ismételni a
fentebb róla már leírtakat, így azzal kezdeném, hogy Turjin ebben a kötetben
sokat fejlődik. Egyrészt mert próbál túljutni az elszenvedett sérelmeim,
másrést, mert jobban árnyalja a szerző, és azáltal, hogy többet megtudunk a
múltjáról érthetőbbé válnak a döntései, cselekedetei, és ez összetettebbé,
fejlődővé teszi. És nem utolsó sorban az isteni eredetű jelenségekhez való
hozzáállása is változik, és noha nem kevésbé ódzkodik tőle, de ha kell, akkor
odateszi, amit Shara a fejébe vert isteni hókusz-pókusz ügyileg. És pont ez,
ami legjobban teszik a karakterében, a fejlődőképesség.
Sigrud: Az első kötetből kiderült, hogy
szeret zúzni, és sok fájdalmat hordoz magában, sok elfojtott érzelmet,
elhallgatott szót, amit úgy érez már késő kimondani, vagy épp olyan tetteket,
amiket későnek érez megtenni. Ebből gyökerezik a kötet végére kialakuló
karakterdrámája, ami érthető, de mégis vadállattá változtatja, annak ellenére,
hogy már úgymond felhagyott azzal az élettel, és emiatt kettős ez a dráma. Egy
részt, mint írtam előbb érthető, másrészt viszont hidegvérű pusztítás, amit nem
lehet megbocsátani, és Turjin reakciója teljesen érthető volt számomra erre a
fordulatra.
Turjin és Sigrud: Külön-külön is erős
karakterek, de így együtt meg még jobban. Minden interakciójukat, közös
munkálkodásukat élveztem. Ők jó párost alkottak a hihetetlenebbnél
hihetetlenebb események láncolatában, és mindenki más csak háttértáncos
lehetett mellettük, ami nem is baj.
Mellékszereplők: Számomra ők csupán színesítő
elemek voltak a két főbb szereplő mellet. Még Signe is, bár az ő karaktere
megérdemelt volna egy jobb sorsot, de az élet már csak ilyen Bennett világában.
Szükséges dramaturgiai elem az ő végkifejlete. Megemlíthető még a vurtyasztáni
nagykövet, bár az ő szerepére hamar rá jöttem, vagy Mulaghes feletteséé, aki
nálam az munkájába beleőrült katona szinonimája, és ezért nem is volt túl
szimpatikus, így ő jobb, ha homályba vész.
A történetről nem ejtenék szót, mert
bármit írnék, túl sokat mondana, így csak annyit jegyeznék meg itt a végén,
hogy aki az elsőt szerette, az ezt is fogja, sőt, talán még jobban, mert
izgalmas a cselekmény és rejtélyek itt is vannak és a karakterek még árnyaltabbak,
mint a Lépcsők városában, meg mert Vurtyasztán egy isten háta mögötti pokol,
amit minden fantasy kedvelőnek át kell élnie.
Értékelés: 5
----
Köszönöm,
hogy végigolvastad a bejegyzést! Ha tetszik, amit itt találsz,
feliratkozhatsz a blog rendszeres olvasói közé, illetve követhetsz
e-mailen is, hogy ne maradj le a további bejegyzésekről. További
tartalmakat találhatsz Facebookon, Instagramon és Twitteren is!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése