Főoldal Értékelések Írásaim Book Tag Dedikált könyveim T5W InterjúkBookhaul Kapcsolat

2017. december 18., hétfő

On Sai: Scar



Kétszer kezdtem neki a könyvnek, mert az eleje valahogy sehogyan sem akart csúszni. Olyan lassan olvastam, ahogy szerintem még egy könyvet sem eddig, aztán volt egy pont, ahol ez egy csapásra megváltozott. Pontosan tudom hol történt, a 157. oldalon. Az ott induló jelenetsor Scar és Chester között olyan jól van megkomponálva, hogy onnantól kezdve nem tudtam letenni. Nem tudom megmagyarázni, mi bajom pontosan az első majd’ 160 oldallal (talán leginkább Artúr és ami körülötte zajlott, kivéve Márk), de itt olyan éles volt számomra a minőségi váltás pozitív irányba, hogy leírhatatlan. Onnantól kezdve sokkal összeszedettebb a történet. Olyan érzésem volt, mintha a szerző onnantól barangolt volna biztonsággal a saját világában, és ott mutatkozott meg először igazán az egyedi, fanyar humor is, ami illett a könyv hangulatához, a karakterekhez.

A világból az egyik, ami megfogott a különböző entitások (mentálok, Isten, Gonosz) megjelenítése, főleg Istené, aki Scaron keresztül már-már testközelbe került. Olyan közel, hogy olvasás közben nem egyszer éreztem azt, hogy Isten mintha bennem élne. Ez azért nagy szó, mert nem vagyok gyakorló hívő, és Istent sem érzem különösebben közel magamhoz, de ennek a könyvnek valahogy mégis sikerült minket közelíteni. Ugyanígy Scaron keresztül a mentálok is közel kerültek hozzám, főleg Don által, de leginkább a kettőjük közötti kötelék által, ami szintén szépen, megalapozottan volt ábrázolva.

A világ és a karakterek végig jól átgondoltak. Egyedül Artúr szála volt, ami számomra nem volt annyira érdekes, de dramaturgiailag szükséges, így ez már csak szőrszálhasogatás. Ennek ellenére vagy inkább ezzel együtt is egy sodró, jó ötleteke felvonultató, karakterközpontú, egyedi sci-fit kapunk.



Ami a legjobban tetszett a regényben, az maga az alapötlet, és a ráépülő új, kereszténység nélküli, azt üldöző világrend. Számomra merész és újszerű húzás volt egy történetet erre építeni, de nagyon is működött a világ, így kalapot emelek az író előtt.

A másik erőssége a történetnek, a karakterek. Sokrétűek, érdekesek, és a történethez szükséges mélységben vannak ábrázolva. Fokozatosan, a cselekmény előrehaladása közben ismerjük meg őket, és tudunk meg róluk egyre többet. Emiatt nem tömény az információ áradat, hanem jól eloszlik az 520 oldalas szövegben. A Szivárgó sötétség karakterei szerethetőek, esendőek, cserfesek, komolyak, érdektelenek, rögeszmések. Ezek közül sokféle véglet megtalálható a palettán. Ebből adódik, hogy mindenki találhat köztük olyan, aki szimpatikus, akiért izgulhat.

Akiket egy kötet után nagyon megszerettem: Scar, Don és Chester. Mondhatnám, hogy minden megnyilvánulásukat szerettem, de próbálok kiemelni tőlük tulajdonságokat, momentumokat, amik rávilágítanak, miért is szeretem őket annyira.

Scar: A legerősebb tulajdonsága a hite, ami végig megingathatatlan, és pont ez teszi őt az egyik legerősebb karakterré a regényben. Vagy ott a vágya arra, hogy szeressék, hogy valakinek fontos legyen, átöleljék. Kedvenc ehhez kapcsolódó jelenetem, mikor Don átöleli a vízparton.

Don: A mentál, aki felismeri, hogy a rendszerük nem jó, és kész lenne változtatni, bármilyen reménytelennek is tűnik ez a vágya. Emellett végig kitart, annak ellenére, hogy mély sebeket hordoz. Számára az emberek jóléte az elsődleges, annak ellenére, hogy veszteségeket szenvedett el az emberiség miatt. Scar az első ember, aki iránt szolgálaton és kötelességen kívül mást is érez, ami már majdnem szeretetnek mondható, bár a mentáloknál ezt nehezebb meghatározni.

Chester: Egyszerűen, mert van és olyan, amilyen. Ha nem lenne, szegényebb lenne a történet. Nagyon jó karakter.

Akit még megemlítenék a karakterek közül, az Lucy. Vegyesek az érzéseim vele kapcsolatban. Egyrészt tetszett a flúgossága (“Öt lépés a korlátig, öt vissza.”), a pi szám, szimmetria hiánya és méretbeli egyenetlenségek iránti ellenérzései, másrészt taszított a gátlástalansága, olykor már-már kegyetlensége, ami helyenként már ijesztő méreteket öltött (pl.: amikor meg akarta ölni a mentál kislányt.) Viszont ezek a kettőségek teszik őt, ha nem is szerethető, de érdekes karakterré. Reménykedek, hogy a saját könyvének az olvasása után pozitív irányba mozdul el nálam a megítélése, mert van a karakterben potenciál.

Akiben viszont nem látok, az Artúr. Ő volt az a karakter, akit úgy jó alaposan megcsapkodtam volna, hogy észhez térjen. Túlzásba vitte az agyalást, a problémázást, így egy idő után érdektelenné vált a karaktere. Aki ellensúlyozta, az Márk. Neki jöhetne egy külön könyv, ahogy Chester esetében is olvasnék egy csak róla szóló könyvet.

Összességében az elejét, Artúrt és néhány apróságot (némi információadagolásbeli elcsúszást) eltekintve egy élvezetes, sodróan magával ragadó, érdekes világ bontakozik ki a lapokon, aminek a folytatását is biztosan el fogom olvasni.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése