2018. január 30., kedd

Alejandro Jodorowsky – Juan Giménez: Metabárók kasztja 1.




Jodorowsky munkásságát elnézve (el nem készült Dűne film) nem meglepő ez a képregény. Habár én nem láttam az el nem készült Dűne adaptációról készült filmet, de hallottam hírét, hogy mit tervezett. Volt egy olyan sugallatom, hogy nem nekem való ez, de aztán, ha már itt volt, úgy voltam vele, miért ne olvasnám el.

Annyit már itt az elején elmondhatok, hogy ennyire abszurd világban játszódó, szürreális valamit már régen olvastam. Elborult stílusban megírt űropera, elfajzott világlátással és ötletekkel, ami néhol annyira színpadias, mint egy színpadi dráma. Bizonyos történéseken néztem, mint hal a szatyorban, olyan gondolatokkal a fejemben, mint: most tényleg? És tényleg, Jodorowsky szinte mindent belepakolt, amit bele lehetett ebbe a családregény/űropera/kaland hibridbe tenni. Tette ezt olyan természetességgel, mintha csak az időjárást ecsetelné. Én pedig úgy döntöttem, hogy nekem ez tetszik.



Rajzolás: Nagyon szép/látványos a képregény látványterve. A rajzstílus egyedi, de néhol az ábrázolás elnagyolt. Kiemelném az emberek, de azon belül is főleg az arc ábrázolását. Az érzelmek jól voltak megjelenítve, főleg az aggodalom, fájdalom az arcokon. Néha már-már groteszken eltorzultak voltak az arcok, viszont ez illet a képregény stílusához, így nem volt zavaró, sőt pont ez kellett.

A téma: Nézzük csak! Volt itt minden: vérfertőzés, csonkítás, kibernetikus beültetések, istenek által kreált tökéletes csecsemők, apáca-szajhák, és ami még szem szájnak ingere.

Történet: A fentebb felvázolt témákból egy eléggé elborult történet bontakozik ki, a Metabáróké, akiknek szabályrendszere, értékrendje, a csonkítások mikéntje és miértje fokozatosan bontakozik ki. Ehhez hozzátartozik, hogy a történetet egy robot meséli a másiknak, ami a meséből vett, szolgák beszélgetnek uraikról mesei elem, csak most robotokkal, sci-fibe ágyazva. Ezzel nincs baj, de sokszor a mesei elemet, néhol elnagyolt cselekmény miatt nem tudtam, hogy viszonyuljak a történésekhez. Mesének túl véres, felnőtt történetnek a gagyiba hajló párbeszédek, történetvezetési egyszerűsödések miatt túl komolytalan, végül úgy fogtam fel, hogy ez egy Dűne paródia, és úgy már működött.

Karakterek: A Metabárók karakterei egysíkúak, szinte meg sem lehet őket különböztetni egymástól. Othon és Aghnar jellemileg, felfogásban teljesen ugyanolyanok, mintha egymás folytatásai lennének és nem két külön emberről beszélnénk, ami elég érdekessé teszi a történéseket. Ebből kifolyólag nem nagyon tudtam azonosulni egyikükkel se, legalább egy kicsit különbözhettek volna egymástól. Aki kis színt vitt számomra a karakterábrázolásba, az apáca-szajha Honorata. Neki voltak motivációi, személyisége, annak ellenére, hogy a férfiak voltak mellette előtérbe helyezve.

Karakterdizájn: Erre azért térek ki külön, mert nagyon furcsa volt. Szinte az összes főszereplőnek, Othon első feleségét és Barit is beleértve világosszürke/ezüstös haja és szeme volt, mintha több generációnyi vérfertőzésen esett volna át az egész társadalom, mert még a császári párnak is ugyanilyen haja volt. Mi ez, ha nem nemesi beltenyészet? Bár Honorata kinézete szerintem szándékosan, mesterségesen lett olyan, hogy megmaradhasson a Metabárók jellegzetes kinézete. Ennek lehet, hogy csak én tulajdonítok nagy jelentőséget, de mindenesetre nekem ez nagyon furcsa volt.

Kinek ajánlom?
Akik szeretik a képregényeket és az abszurd sztorikat azoknak mindenképpen. Akik most ismerkednének a képregényekkel, azoknak óvatosan, nem biztos, hogy érdemes egy ilyen egyedi darabbal kezdeni az ismerkedést.

Összességében: Ha kezembe kerül a folytatás, akkor biztos elolvasom, de ha nem, akkor sem fogok különösen kapkodni érte.

Értékelés: 3,5




----

Köszönöm, hogy végigolvastad a bejegyzést! Ha tetszik, amit itt találsz, feliratkozhatsz a blog rendszeres olvasói közé, illetve követhetsz e-mailen is, hogy ne maradj le a további bejegyzésekről. További tartalmakat találhatsz Facebookon, Instagramon és Twitteren is!

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése