2018. december 28., péntek

Láng és Pihe


 
Téli mese a barátságról.

Láng és Pihe

Pihe a földkerekség legszófogadóbb hópihéje volt. Mindig megfogadta az idősebbek tanácsait. Ügyelt arra, hogy rövid pályafutása során minél később érintkezzen a földdel, és próbálta elkerülni a meleg helyeket, amik a vesztét okozhatják. Társaihoz hasonlóan a szél szárnyán vitorlázott, meglovagolva a legjobb áramlatokat, amik a levegőben tartották. Főleg a vadabb fuvallatokat szerette, amik fel-feldobálták. Élvezettel hagyatkozott ezekre a rakoncátlan szelecskékre. Ám ez kis híján nem várt következménnyel járt, mert a szél egyszer csak megtaszította, és majdnem belefújta egy fáklya fényébe. Próbált leszánkázni a fuvallatról, hogy meglovagoljon egy másikat, de az nem engedte, vonta és taszigálta, amibe bele is szédült. Szállt és kavargott, más hópihékhez verődött, elvesztette minden kapcsolatát a valósággal, nem tudta mi lesz vele ezután.
Egyszer csak elállt a szél, és Pihe arra eszmélt, hogy földet, azaz párkányt ért. Rögtön érezte, hogy hóselyem lábai elnehezülnek, de nem adta fel. Megpróbált elvergődni a párkány szélére, hogy újra felrepüljön az egyik fuvallattal, ám a szél visszataszította, egyenesen egy nyirkos, átlátszó anyagnak ütközött. Ismeretlen érzet járta át a nedvesség és hideg mellett.
− Mi vagy te? – kérdezte hirtelen egy hangocska az üveg túloldaláról. Pihe majdnem leszédült ijedtében az üvegről. Kapkodta a fejét, hogy ki szólhatott hozzá, mire meglátta a gyertyát az ablakban, melynek tetején a fáklyatűz kicsinyített változata imbolygott, ami barátságosan mosolygott rá. – Nem kell félned – tette hozzá. – Láng vagyok. És te?
− Pihe – hebegte a hópihe.
− Mi szél hozott erre? – érdeklődött Láng.
− Egy vad fajta, ami láthatólag nem engedi, hogy újra vitorlázzak – panaszolta.
− Miért nem maradsz itt? Kellemes az idő, és örülök, hogy van kivel beszélnem – lelkendezett Láng.

− Nem tudom, hogy jó ötlet-e itt időznöm – nyugtalankodott Pihe. De nem sokáig gondolkozott, mert a kíváncsisága erősebb volt, így maradt. – Miért vagy így egyedül? –tette fel a kérdést, ami leginkább fúrta az oldalát.
− A Kétlábú, aki meggyújtott, olvasáshoz használt, mert tűztelen fények kialudtak. Szeret esténként az ablak mellett olvasni meg bámulni a te féléket. Te egy hópihe vagy, igaz?
− Igen – bólogatott Pihe, ám érezte, hogy kezd kissé elnehezülni. Azonban még szeretett volna többet hallani a kétlábúról és a benti világ szokásairól. – Olvasáson kívül használják másra is a magadfajtát? – tudakolta Lángtól.
− Ó, sok mindenre – kezdte lelkesen a tüzecske. – Főzésre, fűtésre, sütésre, sőt még múlt héten a töklámpásban is mi világítottunk. Az egy nagyon fontos esemény ám! Megnevetettük a Kis Kétlábút, amiért a nagy napokig táplált minket.
A táplálás szó hallatán Pihét sóvárgás fogta el.
− Nagyon szomjas vagyok.
Abban a pillanatban, hogy kimondta, Pihét megint elfogta az előbbi érzet. Valóban kellemes volt, ahogy Láng mondta, elálmosította. Meleg! A gondolatra pánikba esett. Próbált elszakadni az üvegtől, de odaragadt. Rémülten vette észre, hogy csepegnek hóselyem lábai, és kezdi elveszteni pihe alakját. – Ne! Meleget ne! – kiáltotta kétségbeesetten.
− Mi a baj? – kérdezte Láng értetlenül. – Én… − Egy hirtelen légáramlattól ő is megingott. – Nem érzem jól magam.
Pihe megsajnálta, hiszen neki hála nem egyedül várta az elkerülhetetlen véget, így utolsóként még fel akarta vidítani a magányosan szenvedő tüzecskét.
− Én se – lihegte Pihe, akinek egyre jobban fogyatkozott az ereje. – De tudod mit? Örülök, hogy így alakult, és találkozhattam veled, Láng. Többé… hah… már nem leszel egyedül… − préselte ki magából Pihe utolsó szavait, mire a láng szelíden elmosolyodott, mielőtt hirtelen ellobbant.
Együtt szálltak a széllel az érzetmennyországba.




----

Köszönöm, hogy végigolvastad a bejegyzést! Ha tetszik, amit itt találsz, feliratkozhatsz a blog rendszeres olvasói közé, illetve követhetsz e-mailen is, hogy ne maradj le a további bejegyzésekről. További tartalmakat találhatsz Facebookon, Instagramon és Twitteren is!

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése