2019. szeptember 29., vasárnap

Richard Morgan: A holtak szava


Megviccelt ez a kötet, vagyis inkább az emlékezetem. Sokkal rosszabbra emlékeztem az előző olvasási élményem alapján, de meglepő módon egész jól elvoltam vele. A hangulat és a stílus, amiért az első kötetet szerettem itt is megvolt, sőt bizonyos szinten ez még jobban is tetszett, főleg úgy hogy tudom, mi a harmadik vége, és így leestek az apró utalások és elrejtett részletek, belső poénok. Mert azok vannak itt dögivel, ahogy vér és egyéb testnedvek meg a szexuálisan túlfűtött jelenetek is. Sőt, a három főszereplő, Ringil, Egar és Archeth is adott, de talán előbbi egy kissé haloványabb, mint az első kötetben, bár jobban meg is tépázzák szegényt mind testileg, mind lelkileg, így ez nem is csoda, bár a velős megállapításai és csak rá jellemző „gázoljunk át mindenem, ha kell” stílusa megmaradt. A világ rejtélyessége úgy szintén, aminek a működéséről itt kicsivel többet megtudunk, de mivel Morgan szereti homályban tartani az olvasóit, így csak éppen egy patikamérlegen gondosan kimért csipetet ad hozzá az eddigiekhez. Ahogy szereplőink is csak egy kicsivel kerülnek közelebb a nekik szánt végkifejlethez.

Ezzel az előbbi mondattal tulajdonképpen át is tértem a negatívumokra, ami miatt mégsem tudom jobbra, bár rosszabbra se értékelni ezt a sorozat közepi kötetet, mint az előzőt. A legnagyobb probléma a túlírtság, aminek előszelét az első kötet értékelésében már említettem. Itt elkezdünk dagonyázni a felesleges betűhalomban, mert t. író ennél a kötetnél már kezdte elveszteni a regénye fölötti gyeplőt, bár kételkedek, hogy egyáltalán volt, aki visszatartotta. A szerkesztői nyíróolló nemigen működött, maximum annyira, hogy még éppen egyben tartsák a dramaturgiai ívet, és végül is ez a regény és a szerző nagy-nagy szerencséje.



Egy kicsit még a negatívumoknál maradva, bár ez inkább csak szubjektív dolog, és részben áttérve a világépítésre. Az acél emlékében a szerző jól lefekteti egy posztapokaliptikus világ alapjait, jól beépíti a sci-fi hátteret a fantasy díszletek közé, amolyan ott van, de mégsem alapon izgalmasabbá téve a Hősöknek való vidék világát. Ezek az elejtett utalások is elegek voltak nekem már első olvasatra is, hogy szeressem ezt a világot, most másodjára már jobban figyeltem erre, és itt a másodiknál sajnálattal tapasztaltam, hogy amit az elsőben elhintett az író, arra itt a másodikban nem ráerősített, ahogy vártam volna, hanem inkább elmosta. Ami engem zavart, de lehet, hogy mást nem, ezért írtam föntebb, hogy ez egy nagyon szubjektív meglátás. Viszont bennem ez hagyott némi hiányérzetet, ezért tartottam érdemesnek arra, hogy ezt megemlítsem. Még annak ellenére is éreztem ezt, hogy többet volt a regény helyszíne a Szürke Helyek, aminek működéséről többet megtudtunk, és kvázi egy másik dimenzió a valósággal párhuzamosan. Jobban megismertük a Kormányosokat, akik közül az egyik az Övről (szétbombázott Holdról) zuhant le, és egyéb árulkodó jelek, amik utalnak arra, hogy a regény a távoli jövőben játszódik, ahol az emberiség kvázi középkori szintre lett visszabombázva. Minden adott egy jó kevert sci-fi-fantasy regényhez, nekem mégis hiányérzetem van, de ez már legyen az én bajom. Mert mindent egybevetve szerettem olvasni a könyvet, ami egyrészt a világnak, másrészt a szereplőknek köszönhető.

Ha már rátértem a szereplőkre, kezdeném Ringillel. Bajban voltam vele kapcsolatban, mert az első kötetben kedvencem lett, de itt valahogy már nem volt az igazi. Noha a beszólásai a régiek, a forró szexjelenetei a régiek (imádtam Hjellel és Rakannsal is, erről bővebben később), de ő maga valahogy haloványabb lett. Bár lehet azért, mert ebben a kötetben konkrétan megcincálják és kiköpik, majd újra és újra rúgnak rajta egyet, amitől csoda, hogy egyáltalán valamennyire megőrzi az ép elméjét. Ezt sokban köszönheti Hjelnek, akivel nagyon szerettem az összes közös jelenetét, bármelyik idősíkban játszódjon is, mert abból volt több is hála a Szürke Helyek érdekes működésének, na meg az ikinri ’ska-nak, ami ott volt mindig körülöttük.

Kép: Ringil és Hjel - Aihito

Ha már a világ mágiája, akkor érdemes megemlíteni a kiriath technológiát is, mert a kettőt ugyanolyan rejtélyek övezik, sőt, nem is igazán lehet különbséget tenni mágia és technika, illúzió és valóság között. Közelíti ezt a kettőt a szerző, de végül annyiban hagyja, és az olvasóra bízza, mit gondol erről a mágia és tudomány egyvelegről, ami a fantasy háttér nagy részét adja. Ám ezzel kapcsolatban mégsem volt hiányérzetem, noha korántsem magyaráz meg mindent. Ezt Archet személyén keresztül küszöböli ki, aki maga is csak sejti a két dolog közti határvonalat, és néha ő maga sem tudja eldönteni, hogy a népe, a kiriathok technikája gépi vagy varázslatos eredetű-e. Ezen többször elgondolkodik. Főleg azért volt jó, hogy a szerző rajta keresztül ábrázolta ezt, mert félig ember, aki se ide, se oda nem tartozik, mégis mindkét népet ismeri, ezáltal hitelesen tudja alakítani a néhol a dolgokra rácsodálkozó embert, néhol meg a bölcs kiriathot.

A harmadik, ami még fontos, az a hiedelemvilág és általa az istenek, amiket részben Egar, részben Ringilen keresztül látunk. Előbbinél főleg az első kötetben, de itt is előfordult, utóbbinál hatványozottan. Több isten is egyengette Ringil útját, hogy kényüknek-kedvüknek megfelelő eszközzé váljon. Ebben a világban az istenek nagyon is beleavatkoznak a szereplők életébe, ahogy a Kormányosok is, és ez főleg ebben a kötetben bontakozik ki, minkét létforma irányíttani akarja a dolgokat, bár utóbbiak nem voltak annyira stílusosak, mint inkább körülményesek. Az isteneket valahogy jobban bírtam.

A mellékszereplők közül a császár és Noyal Rakan lopta be magát nagyon a szívembe. Előbbinek bármennyire kis rohadék is bírom a stílusát, utóbbi meg a Ringil iránti rajongásával nagyon aranyos volt.

Összességében nagyon szerettem a holtak szavát, amin én magam lepődtem meg a legjobban, mivel sokkal rosszabbra emlékeztem. Kellemes csalódás volt így második olvasatra, valahogy jól esett a lelkemnek minden hibájával együtt, vagy talán pont azért.

Ajánlom azoknak, akik szerették az első részt vagy szeretik Morgan stílusát, és a sci-fi-jei után valami újra vágynak tőle. Az enyhén kevert műfajt vagy a grimdarkot kedvelőknek is ajánlom, bár nem mindenkinek fog bejönni a Morgan által képviselt, kissé terjengős stílus.


Értékelés: 4




----

Köszönöm, hogy végigolvastad a bejegyzést! Ha tetszik, amit itt találsz, feliratkozhatsz a blog rendszeres olvasói közé, illetve követhetsz e-mailen is, hogy ne maradj le a további bejegyzésekről. További tartalmakat találhatsz Facebookon, Instagramon és Twitteren is!

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése