Főoldal Értékelések Írásaim Book Tag Dedikált könyveim T5W InterjúkBookhaul Kapcsolat

2019. június 12., szerda

David Morrell: Amerika Kapitány: A kiválasztott


Amikor elkezdtem olvasni ezt a képregényt, az jutott eszembe rögtön az elején, hogy végre egy olyan történet, ahol a Kapitány karakteréhez egyedi megközelítéssel nyúlnak hozzá. Ez a benyomás szerencsére végig megmaradt. Az író új megközelítéssel nyúl egy katona karakteréhez, ami nem az első ilyen vállalkozás tőle, elég csak a Rambóra gondolnunk. A Nagy Marvel Képregény gyűjtemény Amerika Kapitány sztorijai közül eddig egyik sem ragadott ennyire magával, mint ez. Nagyon emberi és magára a Kapitányra, az általa képviselt értékekre koncentrál nem pedig az akcióra. Arra, hogy egy eszmét hogy lehet továbbörökíteni, milyen módon lehet elérni, hogy amit elért az életében, megmaradjon. Newman tizedes karakterén keresztül követhetjük nyomon ezt az átörökítést, és vele együtt csöppenünk bele az afganisztáni háborúba. Emiatt, noha maga a szerző azt írta a történetről, hogy szinte bárhová beilleszthető az idővonalon, én mégis úgy éreztem, hogy az Amerika kapitány: Új irány kvázi folytatásának tekinthető, még ha igazából nem is az. Főleg a hangulata miatt éreztem ezt.

Ami még magánál az ötletnél is jobban tetszett, az a rajzolás. Ritkán látok ilyen realisztikus ábrázolást. Néha olyan érzésem volt, mintha a való élet képeit látnám, a színezés is rájátszott erre, de főleg a hangulatra. A barnás, szürkés színek dominálnak, pont, mint az afgán sivatagban. Nagyon tetszett ez a megközelítés, tökéletes volt a történethez.

2019. június 9., vasárnap

Gaura Ágnes: Embertelen jó


Bajban vagyok, mert nagyon akartam szeretni ezt a kötetet, főleg a bevezető elolvasása után. Nagyon tetszett, hogy a szerző írt a történetek keletkezéséről, ezzel némiképp bevonva az olvasókat az alkotási folyamatba. Azonban ennek ellenére nem tudtam maradéktalanul szeretni ezt a kötetet. A Szörnyek között novellák zöme nem igazán tudott megmozgatni, főleg azért, mert kissé döcögött az írásmód. Szerintem nem találta az író a fókuszt. Olyan érzésem volt, hogy random történetek kerültek egymás után, nem éreztem benne semmi koncepciót, sorrendiséget, ami a kötet többi részében megvolt. Csak egy-két novella volt, ami ebből a részből emlékezetes. Igazából örültem, mikor eljutottam a Boriverzumos novellákig, mert akkor újra eszembe jutott, hogy miért is szeretem Gaura Ágnest, mint írót. Ezekben a történetekben újra élt, visszajött a már jól ismert és általam nagyon szeretett írói hang, és ez kitartott a Moszkva téri történeteknél és a Szívhangok résznél is. Ez a három rész kedvenc lett, nem tudnék közülük igazán választania. Talán a Moszkva téri történetek felé húz a szívem, mert azok igazán különlegesre sikerültek.

2019. június 5., szerda

Top 5 Wednesday #56 - Könyvhetes megjelenések, amelyek felkeltették az érdeklődésemet


Ez a rovat hetente jelenik meg és egy Goodreads-es csoportban találhatóak a témák. A csoportot meg tudjátok nézni IDE kattintva.

Ismét saját témával jelentkezem a 90. Ünnepi Könyvhét alkalmából összegyűjtöttem azt az 5+5 könyvet, amiket nagyon várok.


2019. június 2., vasárnap

Carrie Cooper: Ügynökjátszma


Carrie Cooper novellájára nagyon kíváncsi voltam, mert szeretem az ügynökös történeteket, és sok jót olvastam az írónő könyveiről, ezért érdeklődve vettem a kezembe. Nem is csalódtam, sőt, ez a rövid ízelítő kedvet csinált az írónő más műveihez. Főleg a hangulata tetszett, ahogy bevezetett a Moszkvai éjszakába és egyben a főszereplő gondolataiba. Jó volt, hogy nem csak az akcióra koncentrált, hanem az ügynök motivációjára is. Kellően megmagyarázta a szerző a miérteket, jó a történet íve. Egyensúlyban van a történetben az akció és az érzelmi oldal. A rövid terjedelem ellenére megfelelően felvázolt a háttérvilág, jó a karakterábrázolás.

Két apró szépséghibája van. A végét kicsit elkapkodottnak és lezáratlannak éreztem. A másik dolog, hogy nekem nagyon hiányzott az előzmény, bár ezt tompította, hogy a novella nagyon olvastatta magát.


2019. május 29., szerda

Gerard Way: The Umbrella Academy: Az Esernyő Akadémia 1. – Apokalipszis szvit


Végre egy szuperhős képregény, ami nem Marvel vagy DC, és nem a szokásos felállást hozza, nem szokványos eszközöket vonultat fel. A karakterei sem a megszokott tulajdonságokkal rendelkező hősök, hanem egyediek. Bár persze itt is megvan az izomagy, az ész és a nemtörődöm karakter, de nem úgy és nem olyan mértékben, mint a fentebb említett két kiadónál. Az külön tetszett, hogy itt az izomagy volt a legérzelgősebb is, ami jó kontrasztot alkotott.

Ha már itt az elején érintettem a karaktereket, akkor megemlíteném azt is, hogy az író Gerard Way és a rajzoló Gabriel Bá tökéletesen működtek együtt, és ez a többek közt a karakterábrázoláson is meglátszik. A szöveg és a képi világ teljesen összhangban volt. Látszott, hogy író és rajzoló teljesen egy hullámhosszra került, annak ellenére, hogy mint ahogy az előszóban írták neccesek voltak a határidők. De végül Bá azt látta, amit Way elképzelt, és ez valami elképesztő elegyet alkotott. A habot erre az amúgy is tökéletes tortára a színező, Dave Stewart tette rá, akinek a színei szinte lerobbannak a lapokról, és tökéletesen illenek a koncepcióhoz. A képek ezáltal teljesen kiegészítik a szöveget, nem egyszer narratív szerepet is betöltenek. Érdemes jól megfigyelni minden képkockát. Az alkotó csapatból még a beírót is érdemes megemlíteni. Elsőre fura betűtípust használt, de hamar meglehet szokni, és illik is a képregényhez, így külön funkciója is van.

A kirobbanó színek és egyéb narratív megoldások kellettek is ehhez a sodró, minden képkockáján pörgő történethez, mely ha le is lassított néhol, akkor is csak azért tette, hogy mélyítsen kicsit a karaktereken, amit Way jó érzékkel, pár jól irányzott mondattal meg is tett. Aztán viszont robog tovább, és tobzódik a meglepő ötletek és stílusos megoldások tengerében a valóságtól nem kissé elrugaszkodott sci-fivel fűszerezett világában. Érdekes víziói vannak, amit sikerült Gabriel Bának kitűnően megjelenítenie.

Egy hibát tudok felróni a történetnek, hogy a csapat múltjáról alig derül ki valami, de talán ezt a későbbi kötetekben orvosolni fogják a készítők.

2019. május 26., vasárnap

Jack Campbell: Rendíthetetlen


Az első pillanattól kezdve látszik, hogy egy nyugalmazott haditengerésztiszt az író, ami egyszerre előnye és hátránya is a könyvnek. Bár a hátrány rész az inkább szubjektív meglátás, és az írói stílushoz köthető, ami nekem kissé száraz volt és nyers, sokszor tényszerű. Nyomokban az Elit alakulat stílusához hasonlított. Azért csak nyomokban, mert sok mindenben más, és később, amikor belejön az író, főleg a csatajeleneteknél, akkor lazul egy kissé. Habár az is lehet, hogy akkorára én voltam az, aki belerázódott. Nehéz lenne ezt eldönteni, mert a szerző katonai múltjának előnyei hamar elsöpörték a stílussal kapcsolatos aggályaimat. Mert a különböző alakzatok, flottamozgások leírásán látszott, hogy nagy tapasztalata van a szerzőnek ezekben, ami nagy előnyére vált a könyvnek. Még arra is ügyelt, hogy belevegye a hadtáp fontosságát vagy azt, hogy milyen fontos a morál, és annak fenntartása. De ami az i-re igazán felteszi a pontot, az a csatajelenetek leírása, ahogy képes volt érdekessé tenni az űrhajókötelékek mozgásának leírását, vagy a taktikai leírásokat és még az alakzatgyakorlást is. Faltam ezeket a részeket. Itt kanyarodnék vissza az értékelés elejéhez; a stílus nagyon illet ezekhez a részekhez, megvan a maga funkciója, így végül is a hátrányt előnnyé fordította a szerző nálam a végére. Amit kiakarok ebből hozni az az, hogy nem fogok sokat várni a sorozat folytatásával, mert nagyon érdekel egy ilyen kezdés után, mi lesz ezzel a flottával.

2019. május 22., szerda

Top 5 Wednesday #55 - Kedvenc könyvek, amik még nincsenek meg a magánkönyvtáramban


Ez a rovat hetente jelenik meg és egy Goodreads-es csoportban találhatóak a témák. A csoportot meg tudjátok nézni IDE kattintva.

Régen jelentkeztem már Top 5 Szerda bejegyzéssel, de most újra kedvet kaptam hozzá. Saját témát hozok. Azokról a kedvenc könyveimről szól a bejegyzés, amik még nincsenek meg a magánkönyvtáramban, de nagyon szeretek.


2019. május 19., vasárnap

Borsa Brown: A maffia gyermekei


Az Álomgyár karácsonyi turnéján kapott novellák közül ez jelentette a mélypontot. Előzőleg sok negatív és pozitív véleményt is hallottam/olvastam az írónőről, ezért kíváncsian kezdtem bele ebbe a tizenhat oldalas novellába. Azt itt az elején leszögezem, hogy a negatív tábort fogom erősíteni, és a szerző rajongói nem fognak szeretni, de nem tudom szépíteni: gyatra volt a szöveg. Maga a novella ugyan tetszett volna, de a megvalósítása az sok kívánni valót hagy maga után. Irtózatosan alacsony a novella nyelvi szintje, nem publikált szerzőtől is olvastam már jobbat. Ez azért szomorú, mert egy több könyves szerző az elkövető, ami feltételezne némi gyakorlottságot az írásban, de ez az írás sajnos nem ezt tükrözi. Ismerek olyan kezdőt, aki sokkal jobban ír, ami felvett egy fontos kérdést. Habár el tudom képzelni, hogy ez az írás a szerző egy rosszabbul sikerült darabja, de ugyanakkor azt is, hogy csupán ilyen minőséget tud kiadni a kezéből. Bármelyik eset is áll fönn értetlenül állok a fölött, hogy ez a novella ilyen formában nyomtatásba került. Kérdem én, miért nem jelezte a szerzőnek a szerkesztő és a korrektor? Mert, ahogy látom, mindkettő kezén átment a szöveg. Még szerencse, hogy a szerzőtől ezzel a novellával találkoztam először, mert nem szeretek könyvet félbehagyni, és egy regénynél valószínűleg ez lett volna a helyzet.

2019. április 22., hétfő

Julia Lewis Thomson: Többek szerint


Maxim lett a Többek általból a kedvenc mellékszereplőm, így nagyon vártam, hogy olvashassam a könyvét. Kissé tartottam tőle, hogy főszereplőnek túl sok lesz, de szerencsére nem így lett, sőt, kellemes meglepetést okozott. Sikerült a szerzőnek egyensúlyban tartania a karaktert, így nem esett át a ló túloldalára vele, nem forgatta ki a jellemét, hanem még sikerült néhány réteget rápakolnia, megmutatni a karakter mélységeit. Mert az első kötetből megismert fiú sokkal többet tartogat, mint a Többek által alapján gondolná az ember. Ebben a kötetben csak még jobban megszerettem.

Elsőre ezt a könyvet teljesen másnak találtam, mint az előzőt, de ahogy haladtam előre, úgy jöttem rá, hogy annyira mégsem más. Ugyanúgy borongós részek váltakoznak a romantikus, lazább jelenetekkel, és ebben a kötetben is meghatározó érzelem volt a fájdalom és a gyász is, ami kiegészült a lángoló szerelemmel. Két könyv után arra a következtetésre jutottam, hogy a szerző nagyon jól tud hangulatot teremteni, és ezt a képességét jól ki is használja. A gördülékeny stílusa ugyanúgy megmaradt, sőt az első részhez képest még fejlődött is. Ennél a kötetnél már sehol sem éreztem kapkodást vagy megakasztó jelenetet, mint az első kötetnél. A kötetben elhelyezett horgok is sokkal jobban működnek, észrevétlenül sodorják tovább az olvasót, emiatt szinte letehetetlen a könyv.


2019. április 14., vasárnap

Sienna Cole: Az álmok küszöbén


Az első mondat, ami eszembe jutott a novella végére érve: Így kell novellát írni! Végre egy történet, ami nem teljes mértékben a valóságtól elrugaszkodott, hanem életszerű, valóságos karakterekkel. Végig azt éreztem, hogy életszagú, és akár meg is történhetne úgy, ahogy van. Ami ritka, mint a fehér holló ebben a romantikus zsánerben, de itt az írónak mégis sikerült ezt az érzetet keltenie. Ezzel nálam sokat növelt az olvasmány élményen.

Minden a helyén volt, kerek ívet fut be a történet annak ellenére, hogy ez egy nagyobb regény előzménye. Rendesen lezárt, jó a történet, a karakterek, kellemes az írói stílus, jól olvastatja magát. Be kell, valljam meglepett ez az összhatás, mert a cím alapján nem vártam a történettől sokat. Ehhez képest egy kedves, jól kivitelezett novellát kaptam, aminek nagyon örültem, mert ritkán olvasok ilyen jót.

Különösen örültem annak, hogy regény bevezető novellának is tökéletes volt, de önmagában is értelmezhető külön epizódként. Első találkozásom volt Sienna Cole-lal, de nem az utolsó, mert ezek után nagyon kíváncsi vagyok a többi írására is.

2019. április 7., vasárnap

Anthony Burgess: Gépnarancs


Emlékeim szerint a Mechanikus narancs volt az első Stanley Kubrick film, amit láttam, és egyben az egyik legbetegebb alkotás, amivel valaha összehozott a sors. A szereplők ruházata különösen irritált, még szerencse, hogy a könyv alapján másként képzeltem el a karakterek kinézetét. Egyébként tanulságos film volt, és a könyv sem kevésbé az.

Nem rémlett, hogy fiataloknak külön szleng nyelvet írt a szerző, így az elején nem értettem, hogy miért beszélnek úgy a szereplők, ahogy. Mikor aztán pár oldal után felfogtam, és nagyjából belejöttem, mi mit is jelent, onnantól barátok voltunk a könyvvel. Érdekes volt ez az orosz eredetű szavakból összerakott egyedi szleng. A hatása nem is maradt el, mert a könyv olvasása után napokig úgy akartam beszélni, mint ahogy a történetben a főhős.

A nyelvezet mellett az írásmód volt a másik, ami nagy hatást keltett nálam. Végig a főszereplő szemszögében vagyunk, ami miatt az ő érzelmein, gondolatain van a hangsúly. Főleg az volt érdekes, ahogy a saját tetteiről gondolkodik, hogy csak évekkel később jutott igazán arra a következtetésre, hogy rossz az, amiket fiatalabb korában tett. Szinte mindig Alex fejében vagyunk, ezért a történet disztópikus világa kissé darabosan tárult elém, ami az elején zavaró volt, de a végére egész jól kirajzolódott a háttérvilág.

2019. április 3., szerda

Interjú Ecsédi Orsolyával


Nagyon szeretem Ecsédi Orsolya könyveit, mert humorosak, de emellett örökérvényű tanulsággal szolgálnak. A könyveinek az olvasása közben több kérdés is felmerült bennem, amik addig gyűltek, hogy egy interjúnyi lett belőlük. Nagy öröm volt számomra, hogy a szerző igent mondott a megkeresésemre, így a válaszokat ti is olvashatjátok.

A szerzőről:

Ecsédi Orsolya ír, költ. Budapesten él. Az első negyven évben olvasott, aztán írásra váltott. Versei, meséi antológiákban és folyóiratokban jelentek meg. 2017-ben megjelent a Cirrus a Tűzfalon, 2018-ban a Banyavész című ifjúsági regénye. A 2018-as Álljon meg egy novellára! pályázaton első helyezést ért el.

2019. március 31., vasárnap

Anne L. Green: Elfojtott indulatok


Sokáig úgy voltam az írónővel, hogy megláttam a nevét és görgettem is tovább. A témák, amikben ír egyáltalán nem hoztak lázba. De ha már decemberben az Álomgyár karácsonyi turnéján ajándékként hozzájutottam az ő novellájához is, így úgy voltam vele, miért ne. Veszíteni nem veszítek vele semmit, másrészt meg jelenleg ezekre a rövid novellákra van időm, így adva volt, hogy ez is sorra kerül.

Ilyen felvezetés után adva van a kérdés: Tetszett? A válasz az, hogy részben igen. Az író stílusa kellemes, jól olvastatja magát a történet, illett hozzá a választott E/1-es szemszög, és a főszereplő Maya is kedvelhető karakter a maga módján. Hogy hol romlott el a történet? Az utolsó tíz oldalon. A történet addig számomra viszonylag hihető volt, a karakterek is hozták a történet keretei között, amit szerintem hozniuk kellett. De aztán a végén számomra teljesen elvesztették a hitelességüket, átesve a ló túloldalára, ezzel kizökkentve az olvasásból. Tudom, hogy ezeknek az erotikus történeteknek nem a hitelesség a lényegük, de van egy pont, amit, ha átlép egy ilyen történet, akkor onnantól kezdve élvezhetetlen számomra. Nem jó olvasni. Sajnos, ez a novella átlépte ezt a küszöböt. Kár érte, mert az író stílusa nem rossz.

2019. március 24., vasárnap

Lovranits Júlia Villő: Macskakő – Történetek gyermeklelkű felnőtteknek


Lovranits Júlia Villő nevével még az első Aranymosás válogatón – ami már jó régen volt – találkoztam először, és már akkor felfigyeltem rá. Bár sokáig váratott magára, hogy olvassak a szerzőtől, de múlt évben a Lea és a viharbanyákkal megtört a jég, amit nem bántam meg, mert egy egyedi hangú meseírót ismerhettem meg általa.

Amikor megláttam, hogy készül a Macskakő, nagyon megörültem, mert egy nagyon jó kezdeményezésnek tartottam. A borítót meglátva nem volt kérdés, hogy meg fogom venni, és még éppen jutott az első százból, ami nagy szerencse volt. Ott is motoszkált a fejemben folyamatosan a könyv, szinte kérte, hogy vegyem le a polcról, de egészen februárig (közben megszületett a kisfiam) nem volt alkalmam elolvasni. De pont jó volt így, mert az egyik történet, a Babafej című különösen illett a jelenlegi élethelyzetemhez. Mondhatni pont akkor olvastam a könyvet, amikor kellett. Léleknyugtató hatással volt rám, emellett a pozitív életszemlélete (Mályva utca rész) és játékossága (Szigliget rész) miatt folyamatosan mosolyt csalt az arcomra. Ami nagyon jót tett egy-egy nyűgösebb nap után. Azóta már egyszer újraolvastam a könyvet, ami mutatja, hogy bármikor elővehető, bájos, könnyed olvasmány. Sokszor végiglapoztam csak úgy, mert az illusztrációk egyszerűen vonzzák a szemet. Berecz Krisztina képei egyszerűen olyanok, hogy nézni kell őket. Kitűnően kiegészítik a szerző történeteit.

Egy hibája volt, ami igazából nem is hiba. Mégpedig az, hogy túl rövid. Olvastam volna még tovább is. Remélem, lesz még ilyen együttműködés a két alkotó között máskor is, mert ez az első nagyon jól sikerült.


2019. március 17., vasárnap

Budai Lotti: Az idegen


Budai Lotti nevével egy álomgyáras könyvrendelés során találkoztam, amikor random ezt a novellát választottam ki ajándéknak. Aztán ezen felbuzdulva elolvastam több könyvének is a fülszövegét, és úgy gondoltam, tetszeni fog nekem ez a novella. Egészen addig így is volt, amíg bele nem kezdtem az olvasásába, sőt, még részben utána is. De ahogy a végéhez közeledtem, úgy apadt a kezdeti lelkesedésem. Mostanában egész jól elvagyok a történelmi romantikusokkal, így ez a novella is érdekes volt, főleg, hogy japánban játszódott a történet. Ezzel a részével nem is volt baj, mert a történet ugyan nem volt bonyolult, de, amit elmesélt vele a szerző, az tetszett. A karakterábrázolással sem volt gond, amit kellett ilyen rövid terjedelemnél, azt megtudtam a szereplőkről. A főszereplőt pár mondattal sikerült megkedveltetnie velem a szerzőnek, ami szintén jó.

Amivel inkább gond volt, az a megvalósítás. Nyelvileg döcögött, több helyről kimaradtak névelők, nem volt gördülékeny a megfogalmazás, és a nyelvi szintjét a téma komolyságához képest alacsonynak éreztem. Nagyon vért izzadva akart japán lenni, ami legjobban azon érződött, hogy görcsösen a szövegen belül akart minden szót megmagyarázni a szerző. Ez azonban több helyen törést okozott a szövegben, megtörve a novella ívét. A lábjegyzetes megoldás a szavak magyarázatára ez esetben jobb lett volna.


2019. március 10., vasárnap

Jean Webster: Nyakigláb apó


Először az anime sorozattal találkoztam, amikor régebben a tévében adták, és rögtön kedvenc lett Judy karaktere, és a történet. Emlékszem, hogy hétről-hétre vártam az újabb részt. Aztán felnőtt fejjel újra néztem, és noha sok mindent másként éltem meg vagy éppen megmosolyogtató volt, mint amikor gyerekként néztem, de még továbbra is tetszett. Így egyre jobban érdekelt az eredeti mű. Ami rögtön feltűnt, hogy a könyv a sorozathoz képest sokkal könnyedebb, játékosabb hangvételű. Ez talán a levélregényforma miatt van így, mert így jobban betekintést nyerhetünk a főszereplő gondolataiba, mint az animében. Ugyanebből adódik, hogy korához képest sokkal gyerekesebb is Judy az eredetiben, míg a sorozatban némiképp komolyabb, főleg a vége felé. Ezt nem éreztem hibának, inkább csak hangulatában okozott más élményt nyomtatott formában a számomra már ismert történet. Ehhez hozzátett a kevés párbeszéd is, valamint az, hogy itt néhány dolog csak említés szintjén jelent meg, a sorozatban viszont részletesebben kidolgozták. Ami jól kiegészíti a történetet mindkét esetben, az a képi világ, a könyv esetében a szerző rajzai, a sorozatnál a szép animáció. Ezek mindkét változatban emlékezetesek.

2019. március 3., vasárnap

Baráth Viktória: A főnök nagy napja


Már régóta terveztem, hogy olvasok Baráth Viktóriától, de eddig még nem jutottam el addig, hogy meg is valósítsam. Egészen mostanáig. A főnök nagy napja pont jókor került a kezembe, mert most pont egy ilyen rövid történetre vágytam, ami gyorsan elolvasható, és nem sokat kell rajta gondolkodni.

Amit rögtön leszűrtem az első pár oldal után, hogy a szerző kellemes, olvasmányos stílusban ír. Választékos, letisztult a megfogalmazás, biztos kézzel vezeti végig az olvasót a történeten. Ezáltal teljes ívet fut be a novella, noha függővéges, de jó a horog a végén, emellett viszonylag önállóan is érthető a novella. Megfelelő csalétek volt a történet folytatásához, legalábbis nekem felkeltette az érdeklődésemet a szerző A főnök című könyve iránt. Ha alkalmam lesz rá valamikor, bele fogok pillantani abba is.