Főoldal Értékelések Írásaim Book Tag Dedikált könyveim T5W InterjúkBookhaul Kapcsolat

2018. november 13., kedd

Philip K. Dick: Figyel az ég


Az első olvasmányom volt az írótól, és nagyon örültem, hogy sikerült pont az első regényét kifognom, amivel a sok novella után nyitott a hosszabb, összetettebb forma felé. Minden írónak van evolúciója, így gyanítom, hogy Dick is átment ilyesmin a későbbi műveiben, ezért fontos számomra, hogy pont ezt a regényét vettem először a kezembe, mert megismerhettem általa kezdeti gondolkodását, ami gyanítom a későbbiekben némiképp megváltozott. Az alapok azonban mindig fontosak. Nálam már ezzel a regényével is betalált, noha az első pár oldalon felvetődött bennem, hogy most akkor „Mi is történik itt?”. Aztán ez az érzés fokozatosan elmúlt, ahogy kibontakozott a történet, és megmutatkozott az író zsenialitása. Egy érdekes, színes fantáziájú elmébe nyertem a történet által betekintést, aki nem riadt vissza attól, hogy leírja, ami kiáradt belőle, méghozzá nem is akár hogyan. A központi témája az igazság-hamisság gondolatköre, amit Dick emberi elméken keresztül tár az olvasók elé. Nyelvezete felett kissé már eljárt az idő, ami nem csoda, mert a regény az ötvenes években íródott, de ennek ellenére még ma is élvezetes olvasmány. Bár kell a befogadásához egy bizonyos hangulat és nyitottság. Ha ez megvan, könnyű elmerülni ebben a kaotikus világban.

2018. november 11., vasárnap

Halloweeni lények gyűjtőhelye Book Tag


 Régen hoztam már book taget, mert nem nagyon találtam olyat, amit érdemes lenne kitölteni. De mikor múlt héten Dorka (a válaszait ITT találjátok) az Anya Olvas blogtól kihívott a  Halloweeni lények gyűjtőhelye Book Tagre, mégis elcsábultam. Igaz, Halloween már elmúlt, de most mégis hozom a válaszokat. Kihívni most nem hívnék senki, de aki gondolja, forrás megjelöléssel viheti.

Lássuk a gyülekező lényeket!


2018. november 9., péntek

Támadás

 
Horrornak szánt jelenetkezdet szörnyikével.

Támadás


– Még ilyenkor sem tudtok békén hagyni?! Elegem van belőletek! – Jenna ezzel a lendülettel felkapta a táskáját és a kalapját, majd mielőtt a családja bármit is reagálhatott volna a kifakadására, kiviharzott az apartmanból.
Két lépés után rájött, hogy dühében elfelejtett szandált húzni, mert a tengerpartra vezető felforrósodott kőlépcső szinte égette a talpát. A napsugarak is a szemébe tűztek, így dühöngve előrángatta a napszemüvegét, miközben idétlenül ugrálva minél hamarabb el akart jutni a pálmafák által övezet tengerparti bárhoz, ahol egy gyümölcskoktél társaságában senkitől nem zavartatva hűsölhet.
– Más tizennyolc évesen a barátaival nyaral, nem a családjával, de ez az én formám – morgolódott, miközben az ugrándozásnak köszönhetően arccal előre landolt a kellemesebb hőmérsékletű, de még mindig jócskán meleg homokban.
Szerencséjére sem csontja, sem a napszemüvege nem tört el, és ahogy már nem csak befelé figyelt, meghallotta a tenger morajlását, ahogy megtört a távolban magasodó sziklákon, de ezt leszámítva más hang nem hallatszott. Se a sirályok vijjogása, se emberek neszei. Erre felkapta a fejét, és meglátta. Ott ahol fürdőző, koktélokat iszogató, napozó embereknek kellett volna lennie, senki sem volt.
– Ez különös – motyogta önkéntelenül, miközben feltápászkodott és leporolta magát. Aztán a kalapját igazgatva vállat vont. Annál jobb. Biztosan mindenki a szobájában hűsöl. Azonban, ahogy egyre közelebb ért a bárhoz, egyre több furcsaság tűnt fel neki. Elhagyott játékokat, nyugágyakon felejtett ruhákat, homokba esett mobilokat, táskákat, üres asztalokat, félig megivott italokat talált. A régi rádió, amiből mindig az egyik zenecsatorna szólt, törötten hevert közvetlenül a bárpult előtt. Lehajolt érte. Mikor megérintette, nedvességet érzett a felületén. Mielőtt elhúzta volna a tenyerét, a kézfejére cseppent valami. Az első vörös cseppet egy második, majd még több követte. A cseppek irányába nézett.  – Mi a…? Ez v… vér?
Felpattant és hátrálni kezdett. Valami nem stimmelt, a csend egyre nyomasztóbbá vált, és a tenger máskor kellemesen sós illata most undorította. Bármennyire is elege volt a családjából, ebben a percben arra vágyott, hogy minél hamarabb velük lehessen. Valami nagyon nem stimmelt. A pániktól botladozva próbált minél gyorsabban a lépcsőhöz jutni, de egyszer csak megmozdult a talpa alatt a homok. Sikkantva ugrott hátra, majd megdermedt, ahogy a lábszárán megérezte a nyirkos érintést, amely egyre feljebb kúszott rajta. Odakapva a fejét meglátta a tapadókorongos csápot, amelyet egy másik is követett. Sikoltva próbált elhúzódni, de a polipéra emlékeztető karok erősen tartották. Mikor már minkét csáp a derekára fonódott, egy csápos massza tört fel a homok alól, nedves földzuhataggal árasztva el a lányt. A polipszerű test olyan gyorsan mozgott, hogy nem tudta követni, és mire észbe kapott, már temérdek szemmel és egy nagyra nyitott, fogakkal teli szájjal nézett farkasszemet. Velőtrázó üvöltés szakadt ki a torkából, ahogy a lény egyre közelebb húzta a véres – jött rá hirtelen – szájához. – Segítség! – kiáltotta torka szakadtából, de senki sem válaszolt a kérésére. A rettegéstől behunyt szemmel várta a véget, de nem jött a végzetes harapás, hanem hirtelen egy állatias üvöltést hallott, és több suhintást, ahogy megszabadították nyálkás béklyóitól, miután a homokba pottyant. Kidörgölte a szeméből a homokot, majd mikor már újra látott, szeme elkerekedet. Hallotta a lény visítását, és meglátta a vele hadakozó férfit, aki a polipszerűség még egy tekergőző csápját levágta. – Pattanj fel, kislány, és futás! – kiáltott rá a megmentője, aki egy machetét lengetve tartotta távol a szörnyet.
– Mi ez a valami? – kérdezte Jenna, miközben próbált megállni remegő lábain.
– Orvosi kísérletekhez fejlesztet hibrid polipok, amik kiszabadultak a lakat alól. Most pedig nyomás!
A lány ellenkezni kezdett, mikor a férfi magával húzta.
– Rossz irányba megyünk! Figyelmeztetnem kell a családomat! Különben is ki maga? – tiltakozott, és a lépcső felé rántotta a férfit, de ekkor meghallották a súrlódó hangot a homokon, és az első sikolyt a szállások irányából. – Ezek képesek a szárazföldön is mozogni?
– Nagyon úgy fest. A bemutatkozással ráérünk később is. Velem jössz, vagy inkább feltálalod magad uzsonnára? – kérdezte a kezét nyújtva.
– De a… családom… Én… – tiltakozott egyre erőtlenebbül a lány.
– Ha szerencséjük lesz, megússzák. Na, velem jössz vagy sem?
Jenna az utolsó pillanatban fogadta el a férfi felé nyújtott kezét, aki még épp időben húzta félre az éppen lecsapó csáp útjából.

2018. november 7., szerda

Top 5 Wednesday #49 - Falazótéglák a várólistámról


Ez a rovat hetente jelenik meg és egy Goodreads-es csoportban találhatóak a témák. A csoportot meg tudjátok nézni IDE kattintva.

A heti téma olyan polcon várakozó általunk még nem olvasott könyvek voltak, amiknek vaskos a terjedelme. Mivel a Trónok harca kötetek foglalnának el a listán az ötből három helyet, így a sorozatoknál csak egyet-egyet válogattam be a listára. Illetve hoztam plusz egy könyvet, aminek nem a terjedelme nagy, hanem a mérete és az információtartalma.

2018. november 6., kedd

Interjú Donászi Franciskával

A Csókvírus című novelláskötete kapcsán készítettem interjút Donászi Franciskával. Ez a második interjúm az írónővel, a Kalandozásaim Budapesten kapcsán egyszer már kérdezgettem (az az interjú ITT olvasható), ami nem csoda, mert az október 21-én megjelent kötet kapcsán is volt mit kérdeznem tőle. Az interjúból megtudhatjátok, miért Csókvírus a kötet címe, a szerző miért nem szeret randizni, és még sok más érdekességet. De mesél a nem rég indult vlogjáról is.


2018. november 4., vasárnap

A montgomery-i nővérek


Ez a novella már egy régebbi darab, még 2016-ban íródott az Arany 200-ra, de ha már megtaláltam a gépemen, gondoltam megmutatom. A walesi bárdok sci-fi köntösben.

A montgomery-i nővérek
 

Két elhaló kiáltás hallatszott, majd ismét néma csend uralta az utcát. A két testőr kilépett a mocskos sikátorból, lerázták karjukról a vért. Egy intéssel jelezték az őrszemeknek, hogy kiiktatták a két támadót, mire azok odaléptek egy leplekbe bugyolált alakhoz, akit további egy tucat szamuráj vett körül.
Elhárult a veszély, helytartó úr – jelentette az egyikük.
Helyes. Induljunk végre! – Edward öklével az oldalán függő kardra csapott. A fogát csikorgatva próbálta visszafogni magát. Nem vált volna a helytartó előnyére, ha megtizedeli a saját embereit, főleg egy ilyen helyzetben. Testőrei gyűrűjében elindult az égtörője felé. Idegessége nem volt alaptalan, mert azon a napon ez volt a második merényletkísérlet, amit elkövettek ellene, és még dél sem volt. Összességében eddig ez volt a négyszáztizenhatodik. Ugyan nem érte el az öt évvel ezelőtti számot, ahol az ötéves jubileumi körút során hatszázharminckétszer törtek az életére, de nem érezte úgy, hogy ez vigasztalhatná. Már csak azért sem, mert hamarosan elérkezett a tizedik évfordulója annak, hogy az Új-Brit Birodalom királya Új-Japán helytartójának választotta. Azóta próbált letörni minden felkelést, de az elesetteket gyászoló nép néma elszántsággal lázadt. Szavak helyett kardokkal beszélt. Ki vele, ki ellene. A japánok felfogását máig nem tudta megérteni. Mindig foggal-körömmel védelmezték az uralkodójukat, de az elnyomást mindennél jobban elutasították. Ez a kettősség a helytartó malmára hajtotta a vizet: aki vele volt, annak bőségesen adott, aki nem, az a vérével fizetett árulásáért.

Az égtörő meredek szögben emelkedett. Pár percen belül elérte a sztenderd közlekedési folyosót, besorolva egy alsó kategóriás suhanó elé. A sofőr nem kapcsolt időben, és visszaelőzött, mire az égtörő ráirányította a fullánkokat, így jobbnak látta, ha visszasorol. Edward unottan figyelte a jelenetet, szeretett volna mielőbb visszatérni Új-Tokióba, az ország virágzó fővárosába, mely a lerombolt Tokió romjain épült, és amit az ő munkálkodása tett naggyá. Minden hűbérese őt ünnepli majd, nők, hódolók veszik majd körül és éltetik nagyságát. De előtte még a körút utolsó előtti állomásaként tiszteletét kellett tennie a Montgomery-erődben, adózni a katonák hűsége, de legfőképpen a haderő tábornoka, Montgomery előtt, akinek Japán leigázását köszönhetik. Az ötévente megrendezett Montgomery Maszkabál jelképezte a tábornok hatalmát, amit, minden egyes alkalommal, kegyetlenséggel és vérrel fűszerezett, ezzel imponálva a helytartónak.
A jármű hirtelen meglódult. A sofőr jobbra rántotta a kormányt, hogy kitérjen a feléjük rajzó torik[1] elől. A drónok egyenesen az égtörőbe csapódtak, áttörve a golyóálló burkolaton, megsebezve az utasokat.
Vigyázzon, Edward-sama[2]! – kiáltotta az egyik szolga, aki próbálta félrelökni az uralkodóját, de egy fejébe fúródó fémcsőr megállította a mozdulatban. A hegye felsértette a helytartó halántékát. Edward kardjával mérgében átvágta két, homlokát törölgető szolga torkát.
Hogy nem vagytok képesek megvédeni engem?! Védelmi alakzatba! – üvöltötte, miközben a jármű leghátuljába húzódott. – Ha bejutnak az agyamba, végem van! – tette hozzá magában. – Lehet, hogy már ezzel is…? Nem, az kizárt! – vetette el a gondolatot, azonban a félelem már befészkelte magát a helytartó szívébe, és innentől kezdve lassan emésztette akaraterejét. – Védjetek meg, az életetek árán is! – adta ki a parancsot. Szükségtelenül, mert már aktiválták az égtörőről leváló fullánkokat, amik útnak engedték parazitavírusaikat, percek alatt hatástalanítva a támadókat.

A helytartó égtörője öt óra körül irányíthatatlanul landolt a kijelölt leszállóplatformon, nem egy járművet összetörve kényszerleszállás közben. Montgomery már várta az embereivel, ahogy azt a szokás megkövetelte. A tábornok kezében díszes maszkot tartott, amit az urának készült átadni. Edward kiszállt a megviselt járműből, és önkéntelenül megdörzsölte a karcolást a halántékán, mire a felé közeledő Montgomery gúnyosan elmosolyodott, és így szólt: − Látom, a lázadók már megint majdnem elkapták, helytartó uram.
Hogy merészelsz így beszélni Edward-samával?! – kiáltotta a védelmi osztag vezetője.
Hagyd csak, Motoi! − Edward kilépett a testőr takarásából. − Különben is, ez semmiség – mutatott hanyagul a homlokára, de válasza ellenére hajával eltakarta a sérülést. Gondolatban hálát adott annak, hogy a támadás után valamelyest sikerült rendbe szednie magát és átöltöznie az égtörőben, így szinte csak ez az apróság emlékeztette arra, hogy az életére törtek. De Montgomerynek ez is elég volt, hogy pimasz megjegyzést tegyen, ahogy mindig. Ez ellen nem tehetett semmit, hiszen a tábornok is a király támogatását élvezte, így akár akarta, akár nem, vele kellett dolgoznia.
Ahogy gondolja. Szeretne felfrissülni, mielőtt elkezdődne a bál? – ajánlotta fel a tábornok. – Azt a pár órát kellemesen is eltölthetjük.
Maga mindig kitalálja a gondolataimat, Montgomery. Ez alkalommal mit tartogat nekem?
Az erőd három legcsodálatosabb gésáját, akiket montgomery-i nővérekként is ismernek.
Ó, már hallottam róluk. Ők a legszórakoztatóbb felfedezettjeid – élénkült fel a helytartó. – Vezess hozzájuk. Rám férne a gondoskodás. – Edward most először a nap folyamán úgy érezte, megütötte a főnyereményt. Yumi, Yume és Yunia Új-Japán három leghíresebb szórakoztatója volt, és most egész este csak az ő parancsait lesik majd. Három lassan hervadó virág a vérzivataros világban, akik ma este csak neki nyílnak.
Tessék, a maszkja, helytartó úr – adta át a tábornok egy mély meghajlás kíséretében. Edward magára öltötte a kicune[3] álarcot, majd elindultak az épületbe. A bejárat egy fogadócsarnokba nyílt. − Erre tessék, nagyuram – vezette Montgomery a csarnokból jobbra nyíló hosszú folyosóra. A helytartó intett a kíséretének, és a menet megindult a szórakozások tárházát nyújtó terem felé. A falakat a brit uralkodóház nemeseinek és tábornokainak portréi borították, amik a falakból áradó kék fénybe vesztek, kivéve a folyosó végi ajtó fölött lógó festményt, mely magát Edwardot ábrázolta, és a leghatalmasabb volt az erődben, ezzel is a helytartó uralmának nagyságát hirdetve.
Kíváncsi vagyok, ma milyen szórakozást nyújt a híres Ao[4]. – Új-Japán ura megállt Montgomery Londontól Új-Tokióig híres terme előtt, ahol bármi megtörténhetett, és csak kevesen élvezhették gyümölcseit.
A terem belseje szintén kékben úszott. A fények, díványok, fotelek, az ablakokon lógó nehéz bársonyfüggönyök, az asztalok, de még a szolgák ruhája is, akik rögtön kínálni kezdték Edwardot mindenféle szemnek és szájnak kellemes étekkel. A helytartó néhány korty és falat után nem győzte elküldeni a túlbuzgó szolgálókat.
Tény és való, hogy Új-Japán összes étkét és italát felvonultatod nekem, Montgomery, de nem ilyen szórakozásról volt szó – panaszkodott a férfi, és levetette magát a legnagyobb kanapéra a teremben, a tábornok pedig a mellette lévő fotelben foglalt helyet. – Lássuk azokat a nővéreket!
Ahogy óhajtja, uram, de ajánlom, hogy ne egyszerre hívjuk be őket, mert akkor gyorsan vége lenne a mókának – somolygott Montgomery sejtelmesen. Megvárta, amíg Edward bólint, majd hangosan így szólt: − Yumi, lépj elő! – Szavaira kinyílt egy oldalajtó, amin belépett a legidősebb nővér. Büszke, egyenes tartásával, sötétkék, ezüstmintás kimonójában úgy festett, mint egy londoni úri hölgy. Egyenesen megállt a helytartó előtt, tekintete határozottan az övét kereste.
Először szeretném hallani a hangodat. Beszélj hozzám! – parancsolta Új-Japán ura.
A nő ajkai megremegtek, arcán sötét grimasz futott át, majd kitört.
Azt képzeled, mindenki dicsőít téged, mindenki imád téged, de néped kiirtásával nem győzhetsz! Nem, ha vérszag árad termeidben! Helytartó, te tetted ezt! – Halomba dobált, megcsonkított holttestek képei törtek elő a gésa csuklóján függő apró holokészülékből. Edward először megkövülten meredt a mészárlás képeire, de hamar lerázta magáról az iszonyatot.
Vigyék a megsemmisítőbe! – intett a szamurájoknak. – Mit jelentsen ez, Montgomery?! Azonnal magyarázatot követelek! – Felpattant és a Montgomery fölé tornyosult.
A tábornok hátrahőkölt, kezét védekezőm emelte maga elé. − Nyugodjon meg, nagyuram. Én magam sem értem a dolgot, Yumi eddig egy kezesbárány volt – rázta a fejét tanácstalanul. – Talán a legkisebb a kedvére tehet. Ő még nagyon fiatal, nem ronthatta el semmilyen politikai nézet vagy a széthúzás, és nem mellesleg gyönyörűen szaval – hízelgett Montgomery.
A helytartó karba tett kézzel visszaült, és már nyugodtabban így szólt. − Rendben. Lássuk!
Yunia!
A belépő fiatal teremtés nem volt olyan finom megjelenésű, mint a nővére, sőt, az előkelő leplek, bútorok között szinte már esetlennek hatott a megjelenése.
  Halljuk, te mit tudsz nekem mondani. Beszélj! – vágta oda Edward durván. Kezdte elveszíteni a türelmét, ujjai eszeveszett sebességgel doboltak a karfán, de még így is alig tudta fékezni magát.
Lágyan kél az esti szél Szumida folyó[5] felé; árvák és özvegyek panasza nyög belé. Lányok ne szüljetek rabot, anyák ne szoptassatok! – Edward intett, és Yuniát is elhurcolták a testvére után.
Mielőtt még bárki reagálhatott volna, előlépett a középső nővér.
Népünk a gyásztól szenved, de te szórakozást és örömöt vársz, Eduárd! Tudd meg, nincs a népünkből olyan, aki nevedet dicsőítené!
El vele! Pusztuljon az összes gésa, aki ellenem van! – A katonák azonnal elindultak végrehajtani a parancsot. Reggelre ötezer gésa vérét ontották, de egy se tudta kimondani, hogy éljen Edward.

Új-Tokióba visszatérve Edward bezárkózott a tornyába, és meghagyta mindenkinek, hogy a két őr kivételével csak akkor léphetnek a lakosztálya folyosójára, ha hívatja őket. A vérbe fulladt bál és az újabb népirtás nyomán kitörő felkelés nem volt az ínyére, de az igazi baj nem ez volt, hanem a három halott nővér emléke, akik se éjjel, se nappal nem hagytak nyugtot neki.
Anya ne szülj…
Szenved a nép…
Vérszagra gyűl…
Hallotta most is a három egymás után felszólaló hangot.
Ki van ott? – Kiugrott az ágyból, és kirántotta katanáját[6], amit a behódoló szamurájok vezetőjétől kapott, még a beiktatásakor. – Mondtam, hogy senki ne jöjjön erre a folyosóra! – csörtetett az ajtóhoz.
Nincs itt senki, Edward-sama – hallatszott az egyik őr hangja az ajtó túloldaláról.
Hazudsz! – tépte fel az ajtót a helytartó.
Nem, uram! Nézze, uram! – próbálta a fiatal szamuráj a zavarodott tekintetű uralkodónak megmutatni, hogy üres a folyosó, de az nem figyelt rá. – Ura… − kezdte volna újra, de mire a szó végére ért volna, a feje a szőnyegre hullt.
A másik szamuráj rémülten hátrált a folyosó túlvége felé. Mielőtt azonban elérte volna, egy tucatnyi társa jelent meg mögötte, élükön a vezetőjükkel.
Uram, a felkelők betörtek a palotaudvar… − A szamuráj megakadt, amikor meglátta a lefejezett hullát. − Mi történt itt? – kérdezett rá, mikor felismerte egyik fiatal alárendeltjét.
Azt hittem, ellenség – hazudta Edward szemrebbenés nélkül.
Nem csodálom, uram, nagy itt a zavar – hagyta helyben a szamuráj. – Azért jöttünk, hogy biztonságos helyre kísérjük.
A szobámban maradok, maguk meg intézzék el a söpredéket – intett a kezével türelmetlenül, miközben másik kezével letörölte a homlokára kiütköző izzadtságot.
De, uram, ez…
Menjenek! Ez parancs! – vágott el minden ellenkezést a helytartó.
Igenis, Edward-sama!
A szamurájok elsiettek, Edward pedig bezárkózott a szobájába, mit sem törődve az egyre közelebbről hallatszó csatazajjal. A lakosztálya étkezősarkába készült menni, hogy egyen valamit, mire egy hang megszólította:
Vágja meg az ujját! – Edward saját magát is meglepve tette, amit a hang mondott. Döbbenten kapta arra a fejét, ahol a beszélőt sejtette. Az erkély ajtajában Montgomery állt. A robbanások fénye baljóslatú aurát kölcsönzött a tábornoknak.
Mit jelentsen ez? – mutatta fel az ujját. − Hogy jutott be ide?
Az előbbi egyszerű. Az utóbbi… hamarosan nem fog számítani – húzta el a szavakat Montgomery.
Hogy érti ezt? – hátrált pár lépést Új-Japán ura. A félelem lassan elhatalmasodott az arcán, keze megremegett.
Megmutatom! Vágja meg a bal karját! – Edward ismét tette, amit mondott, és hosszú vágást ejtett a bal alkarján.
Mit tett velem?! – A helytartó kardját eldobva tántorodott az étkezőasztalnak jobbjával a sebet szorongatva. Elborzadva bámulta a karján végigfolyó vérpatakot, miközben újra megszólaltak a baljóslatú hangok.
Vérszagra gyűl… − hallatszott a legidősebb nővér hangja.
Haha! Hová bújtatta a nőt? – követelte a választ, őrületben hajló tekintettel nézve a valaha volt legjobb embere önelégült arcára. Nem tudta elhinni. – Elárultál engem?!
Ne szoptass…
Ah! Haha! Már tudom! Maga csinálja! Ez csak egy felvétel! – mutatott Montgomeryre.
Szenved a nép…
Ne! Kapcsolja ki! – kiáltotta Edward kezét a fülére szorítva.
Még mindig nem jött rá? Ezek a hangok a fejében szólnak. Pontosabban az agyából – válaszolta ridegen a tábornok.
Az agyamból? – A helytartó arcát elöntötte az iszonyat és a felismerés.
Á, látom, kezdi felfogni végre – húzta el a száját Montgomery.
Nem, az lehetetlen! – próbálta Edward még mindig tagadni a nyilvánvalót, rettegve bámult a tábornokra.
De bizony! Tudom, mi van az agya helyén – jelentette ki diadalittasan az áruló.
Mi… Mit tett? É… És hogyan? – roskadt a padlóra Edward teljesen megsemmisülten.
Erre sem jött még rá? – A néma rémület a helytartó tekintetében mindennél ékesebben mesélt. – Még mindig ott viseli a nyomát a homlokán.
A tori csőre? Vírus volt?
Látom, kapiskálja már. Meghekkeltük az agyát.
Az az átkozott gépmadár! – tört ki Edwardból a kétségbeesés. – Azért jött, hogy megöljön.
A nővérek már megkezdték a munkát – hangsúlyozta ki a nővérek szót a tábornok.
Hogy jön ide a másik három áruló? – horkant fel, egy pillanatra elfeledkezve az őt fenyegető problémáról, hogy aztán még mélyebb kétségbeesésbe zuhanjon Montgomery következő mondatától.
A tori csak bejuttatta a vírust, de a nővérek kellettek, hogy aktiválják.
Úgy ért…? – akadt el a helytartó szava, mikor végre teljes egészében felfogta, mi vár rá.
Igen, én rendeztem meg az egészet. Tíz évembe telt, mire rájöttem a titokra, és egy tökéletes tervvel tudtam előállni. Ma este maga elpusztul, és én fogok uralkodni az ország felett! – Ez a magabiztosság egy utolsó ellentámadásra sarkalta Edwardot. Megragadta a kardját és minden erejét beleadva megindult a tábornok felé.
Te…! – Lendítette felé a pengét, de egy robbanás, mely kiszakította az erkélyt és az ablakot, a földre lökte. Montgomery csak egy kissé ingott meg, majd pár lépéssel átszelte a köztük lévő távolságot, és a helytartó fölé tornyosult. Edward az elgurult kardja után tapogatózott, de a másik férfi a kezére lépett.
Arra már nem lesz szüksége – szólt, majd ellépett tőle. – Ugorjon ki az ablakon! – adta ki a végső parancsot.
Edward izmai megremegtek, még pár pillanatig küzdött a végzete ellen. Úgy látszott, képes kitörni, de aztán a lába megindult az ablak felé, és ugrott. Zuhantában hallani vélte Montgomery nevetését, és látta a robbanásokat, aztán már semmi sem jutott el a tudatáig, mert agya kisült, mielőtt teste szétroncsolódott volna az aszfalton.



[1] madár
[2] Tiszteletet kifejező megszólítás a magasabb rangú személyek megnevezésére.
[3] róka
[4] kék
[5] Tokió folyója
[6] japán kard

2018. október 30., kedd

Marv Wolfman: Végtelen Világok Krízise


Bevallom a terjedelme miatt sokáig ódzkodtam az elolvasásától. a másik oka, hogy olyan sok hőst vonultat fel, amire úgy éreztem még gyúrnom kell DC téren. Végül aztán olyan sok más képregény hivatkozott a gyűjteményből erre, hogy végül beadtam a derekam. Annak ellenére, hogy mennyi negatív véleményt láttam róla, és hogy néha csak néztem, hogy ez meg ez a hős mégis kicsoda alapvetően tetszett. Nem indult a cselekmény könnyen, sőt az első harmada után tartottam egy kisebb szünetet, mert azt mondtam, hogy ez egy katyvasz, és nem olvasom tovább. Végül jól tettem, hogy mégis, mert miután megszoktam a történetvezetést, és az epizodikus, több világot, helyszínt, temérdek szereplőt felvillantó, stílus utána már nem volt gondom vele, sőt azt vettem észre, hogy élvezem összerakni fejben a felvázolt kirakós darabjait. Azt nem mondom, hogy tökéletes meg egy kicsit avitt is, főleg, ami a szövegezést illeti, de ennek ellenére a végére nekem mégis összeállt kerek egésszé, és megértettem, miért tartják meghatározó darabnak a DC képregények történetében.

2018. október 26., péntek

Felszabadulás


 
Régen osztottam már meg írásomat. Most egy egyperces hoztam, amit a karcban szereplő kép ihletett.

Felszabadulás

Cathy a tűzbe bámult. A máglya élénknarancs színben lobogó lángja bevilágította a tisztást, már csak az e heti áldozatra vártak. Minden héten egyet, minden kontinensről egyet, kivéve a hétvégéket, mert ki tudja miért, akkor senkit nem vittek el. Az Égi Nép, ahogy mindenki hívta őket, már csak ilyen szeszélyes volt. Ezért a hétvégék se voltak nyugodtak, legalábbis az áldozások elején. Pár hónapig az emberek gyújtogattak, fosztogattak, így élték ki a frusztrációjukat, akik nem, azok rettegve gubbasztottak a házukban. Ám ez mit sem ért, mert az adott kontinensen a földönkívüliek hatására az emberek a kijelölt napon mindig megindultak az általuk megszabott helyre. Nem volt nehéz engedelmeskedni a parancsnak, hisz akkorra már az emberiség nagy része kihalt a környezetszennyezés, valamint a víz- és az élelemhiány miatt, a maradék pedig egy helyre vándorolt, hogy fenn tudják tartani, ami a termőföldből, vizekből megmaradt, és még így is csak hullottak. Aztán megérkeztek Ők, és elkezdődtek az élve hamvasztások. Az emberek eleinte próbáltak ellenkezni, de semmit nem használt, mert csak még több lángra lobbant ember volt a büntetés, így lassan a leghevesebb ellenállók is megtörtek, és beállt a rendszer.

Cathy a kijelölt Tűzfelügyelők egyike volt Európa megmaradt részén. Ő volt a tűz vigyázója, az ítélet végrehajtó. Máglyára taszította a kijelölt személyeket. Mindegy volt, hogy férfi vagy nő, öreg vagy fiatal, felnőtt vagy gyerek. A lány csak eleinte érzett iszonyatot, csupán a kezdetekben remegett meg olykor-olykor a keze. Aztán egy nap mindent megértett, és onnantól nem tétovázott. Úgy gondolta, az áldozatok legalább nem szenvednek tovább ezen a kies planétán, hanem továbbléphetnek, ahogy az Égi Nép sugallta neki. A Tűzfelügyelőket nagy becsben tartották az idegenek. Mindig volt mit enniük, és nem nélkülöztek más egyebet sem. De őt nem hagyta nyugodni egy érzés, ami befészkelte magát a zsigereibe: irigyelte az áldozatokat.

A Cathy fejében kavargó gondolatokat a talpak alatt roppanó gallyak és a ruhák által keltett suhogás akasztotta meg. Megérkeztek. Félkörben álltak meg, több sorban Cathy és a tűz körül. Némán, egyenesen. Egy nyikkanás sem hallatszott felőlük, ahogy a fiatal nő elfordult a tűztől, és rájuk nézett. Vártak. Nem kellett sokat, mert hamarosan már hallották is az ereszkedő űrhajó hajtóművének zaját. Melléjük ért, és a föld fölött lebegett egy darabig, majd fény villant, és megjelent az egyik lény. Fényes és meghatározhatatlan, és mint mindig, úgy most sem szólt, csak mutatott. Egy férfire esett a választás a harmadik sorból. Az emberek fala szétnyílt, a férfi pedig előrelépett. Cathy megfogta a kezét, és a tűzhöz vezette. Mielőtt belökte volna a lángok közé, enyhén megszorította a kezét. Nem bátorítani akarta, hanem ezt szokta meg, és tudta, hogy a férfi jobb helyre kerül. Egymás szemébe néztek. Egy pillanatra rettegés villant a férfi szemében, majd reményvesztetten kiüresedett, végül enyhén remegve elfordult tőle. Megtaszította…