Főoldal Értékelések Írásaim Book Tag Dedikált könyveim T5W InterjúkBookhaul Kapcsolat

2017. augusztus 10., csütörtök

Agylövött mecha* noir beütéssel - Szöllösi Kristóf: Acélszentek

Amikor az ötödik Aranymosáson olvastam a könyv első fejezetét, azt hittem, hogy ez az én könyvem. Konkrétan egy gépromboló elpusztít egy pilóta által irányított gépmonstrumot. A bejegyzés címe is innen jött a *mecha annak az anime/manga műfajnak a megnevezése, amiben pilóta által irányított gépek harcolnak egymással. Itt nem teljesen ez az alapfelállás, de erre is van példa a műben. Nem titkoltan ez a kedvenc anime műfajom, így jó néhány mecha anime és gépmonstrumokat felvonultató film után nagyon megörültem ennek a könyvnek. Mert egy mecha rajongónak ez olyan, mint az éhezőnek egy falat kenyér. Kell, a könyvből vett analógiával élve, mint exo pilótának a megváltás.

Ezzel a részével nincs is baj, jól hozza a könyv a mecha sci-fikre jellemző jegyeket, néhol még meg is csavarintja, megrágja, és jól kiköpi. Pontosabban megfogalmazva magyarosítja, tele rakva olyan jegyekkel, amivel csak magyar szerző képes megtölteni egy művet. Emiatt egyedülálló, le a kalappal a szerző előtt, hogy meg tudta alkotni ezt a mecha alkotást.

A gondom az nem itt kezdődik. Van egy másik vonása is a mecháknak, hogy ne csak agyatlan hentelést bámuljon az ember a képernyőn, ez pedig a jól összerakott háttérvilág, jól kidolgozott karakterek, jó történet. Ezeken a fontos jellemzőkön a könyv felemásan teljesít, úgy is mondhatnám bizonyos pontokon el is bukik. Visszakapcsolódva a bejegyzés első mondatához: „…ez az én könyvem.” Részben a könyvnek sikerült teljesítenie az első fejezet után táplált elvárásaimat, részben pedig nagyon mellélőtt nálam. A rákfenéi valahol a Vár romjai között vannak elásva.

Ugyanakkor, ahogy a Molyon @tetsuo értékelése alatt hozzászólásban már írtam: „Olyan érzés nekem ezt a könyvet olvasni, mint anno a Macskafogót nézni. Olyan wtf…, de mégis élvezetes.”




Kezdjük a wtf életérzéssel: Annyiféle szekta, vallás, szervezet, államalakulat, név volt ebben a könyvben, hogy csak kapkodtam a fejemet. Valahol a Frau Schwarznál adtam fel a nevek megjegyzésére tett erőfeszítéseimet, olyan tömény volt ez a kicsivel több, mint 250 oldal, hogy egyszerűen nem volt arra idő, hogy megjegyezem, hogy most melyik állam alakulat, ember, szervezet kivel-mit-hogyan? csinál. Annyira pörögtek az események, hogy egyszerűen nem tudtam elmerülni a könyvben. Megtörtént az egyik történés, aztán jött a másik. És ez az egyik legnagyobb hibája a könyvnek, hogy egy percre sem lassít, így az ember még, ha magáénak akarja érezni, akkor sem tudja, mert nincs ideje, sem a karakterekkel együtt érezni, sem arra, hogy felfogja az eseményeket. Annak ellenére mondom ez, hogy majd egy hónapig tartott a könyvet végigolvasni, mert egyszerűen nem tudtam nagyobb adagokban haladni. Is itt kapcsolódik be a második negatívuma a könyvnek. Kristóftól elég sokat olvastam az Imagine-n. Ezek alapján egy egyedi stílusú, jó humorú írót ismertem meg, és ezt a tudását az első publikálásában a Próza Nostra által kiadott Atomkatasztrófa gyermekei antológiában megjelent novellájában is kamatoztatta, de valahogy ebből a könyvből pont az íróra jellemző tulajdonságok vesztek ki. Nem tudom, mi az oka ennek, de ez a könyv nem tudott annyira lekötni, mint bármelyik írása eddig, noha, mint a fentebbiekből is érezhető nagyon vártam ezt a könyvet, de valami itt nagyon félrecsúszott. Nem volt a könyvnek akkora szerencsefaktora, mint a könyv főszereplőjének folyamatosan az egész könyv során.

Nem tudom, miben van a hiba, hisz én is még csak próbálkozom az írással és elégé az út elején járok. De a meglátásom az, hogy egy jó erős átírás, bővítés, jobban átgondolt háttérvilág nem ártott volna a könyvnek. Egy 100-150 oldal, a megfelelő helyekre betett lassításokkal, háttérvilág magyarázatokkal, karaktermélyítésekkel, és nem lenne az előző bekezdésre szükség, sőt akkor valószínűleg csont nélkül csak dicsérném. De így kb. egy félév munka hiányzik a könyből. Túlságosan hirtelen jött ki az Aranymosás eredményének kihirdetése után, jobb lett volna, ha csak az ez évi Könyvfesztiválra vagy Könyvhétre hozzák ki, és véleményem szerint egy kiforrottabb könyvet foghatnék a kezemben, de sajnos ezt már soha sem tudom meg, milyen lett volna. Értem a kiadó álláspontját a könyvvel kapcsolatban, mert valóban van benne potenciál, jó ötletek, de a megvalósításnál sok ziccer kimaradt, amiknél a választott speciális műfaj pont, hogy adta volna magát. Mert mint fentebb már írtam nem az egyediségével van a gond.

Itt kanyarodnék vissza ahhoz a mondathoz, aminek egyik részét már fentebb kiveséztem: „…és mégis élvezetes.” Vagyis jöjjenek a pozitívumok. Az ötlet és a megteremtett posztapokaliptikus-noiros atmoszféra egyszerűen zseniális elegy. Ehhez még hozzáadjuk a mechát, és máris robban. De tényleg annyira agylövötten elmebetegül zseniális, hogy a sok hibája ellenére se tudtam nem szeretni ezt a koncepciót. És még a történelmi görbe tükörről nem is írtam semmit. Sok részre szakadt Budapest vs három részre szakadt Magyarország? A kérdőjel annak szól, hogy nem tudom, az író gondolt-e erre a történelmi párhuzamra, de ha nem is, nekem szinte rögtön eszembe jutott. Élő Hús Egyháza, Szakadár Blokk, Angyalföldi Népköztársaság, Óbudai Egyházállam, hogy csak a legfontosabbakat említsem a sok államalakulat/vallás közül, és ez csak Budapesten. Az sajnos nem derult ki, mi van az ország többi részével, pedig engem érdekelt volna. Illetve Győrt említi a könyv, de mást nem nagyon. Kész „tárlatvezetést” tart a szerző a fővárosban, ami meg kell mondjam annak ellenére, hogy nem vagyok pesti és sok hely nem mondott számomra sokat, mégis hozzáadott a könyvhöz. Külön tetszettek a helyszín leírások, vagy épp a gépek, technológiák leírásai, ezekkel nem fukarkodott a szerző.

A karakterek közül a főszereplő Szabó Ádám és Takács Nikolett karaktere emelkedett ki nálam a sok kidolgozatlan karakter közül. Az ő párosukra jobban odafigyelt a szerző, így nekik volt határozott egyéniségük, stílusuk. A párosuk a Kirija Keidzsi és Rita Vrataski párosra emlékeztetett a Holnap határa könyvből, főleg a Kaszás pilótája hajazott nagyon Ritára. Aki azt a könyvet is olvasta vagy látta a filmet, az tudja miért jutottam erre a benyomásra, aki nem annak nagyon spoiler lenne mindkét műre nézve. A lényeg annyi, hogy az ő kapcsolatdinamikájuk jól kidolgozott volt a műben. Akik a karakterek közül még említést érdemelnek a Törött Generális és Dani, a másik gépromboló. Előbbi szerepelhetett volna többet, mert volt a karakterben fantázia, utóbbival pedig sajnáltam, hogy az történt, ami, mert nagyon megszerettem a srácot.

Ami még kiemelkedő volt, az a harcjelenetek ábrázolása. Azokon látszott, hogy nagyon szerette írni az író, arra hegyeződött ki a történet. Igazából egy végtelen akció volt az egész kisebb megszakításokkal. Itt kanyarodnék kicsit vissza ahhoz, hogy lehetett volna még bővíteni a történetet. Olyan érzésem volt a végére, mintha egy ötven részes mecha anime lett volna összesűrítve 252 oldalba, ami azért megvallom tömény volt.

De azért a Várban eldugott Monolit nagyon ott volt. Na amikor meg felállt a monstrum az a kedvenc mechasorozatom egy hasonló jelenetét idézte, ami nem kis teljesítmény.

A könyvet a mecha műfaj rajongóinak mindenképpen ajánlom, meg azoknak is, akik egy pörgős, elmebeteg akciót akarnak olvasni, ahol vérben és hentelésben sincs hiány.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése