Főoldal Értékelések Írásaim Book Tag Dedikált könyveim Top 5 Wednesday Bookhaul Kapcsolat

2018. március 13., kedd

Jennie Melamed: Lányok csöndje

„A könyvek… ablakok. Még akkor is, ha azok a helyek, amelyeket rajtuk keresztül láthatok, elérhetetlenek.”

Azok után, hogy elolvastam ezt a könyvet, nem csodálkozom, hogy a regény egyik szereplője megfogalmazta ezt, akár a könyv egyik mottója is lehetne. Ebben érződik az elvágyódás, az, hogy a szereplők legszívesebben elhagynák azt a helyet, ahol élnek, ám ebből az idézetből még nem derül ki, hogy milyen kemény igazából ez a könyv, sőt, ez még a fülszövegből sem. A rövid kedvcsinálót olvasva Katniss és Az éhezők viadala ugrott be, és ez alapján egy hasonló disztópiára számítottam, ahol a fiatal lányok harcolnak az elnyomás ellen. Ez azonban már a könyv elején megdőlt, mert ez a regény minden csak nem ifjúsági, és semmilyen szempontból sem reményteljes, hanem kegyetlen és nyomasztó, és mindenképpen felnőtteknek szól. Ezért olvasás után úgy éreztem, hogy a borító és a fülszöveg is kissé csalóka, mert sehol sem utal igazán arra, hogy milyen is a tartalom, egy 18-as jelzést elbírt volna.

Eléggé lassan haladtam a könyvel, és nem azért mert rossz, sőt, pont azért, mert a szerző stílusa, és amikről ír, meg ahogyan ír róla, az nagy hatású és odacsap, főleg, ha nem készült fel rá az ember. Így bizonyos részek után szünetet kellett tartanom, hogy kissé eltávolodjak a könyvtől, mert kellemetlen érzéseket keltett bennem.

Nem mondom, hogy szerettem ezt a könyvet, sőt utáltam, de pont ez az, amiért jó. Jó, mert nem lehet szeretni, és ez az, ami nagyon jól van így. A hatása viszont letaglózó.




A fő téma a nők elnyomása és bántalmazása, ami mostanában úgymond sláger téma, így szerintem nehéz már újat mondani ezzel kapcsolatban, de Melamed megközelítése mégis hozzátesz ehhez a toposzhoz, ugyanis a lélektani oldaláról fogja meg a dolgokat.

Négy lányon keresztül mutatja meg egy beteg, elfajzott berendezkedésű társadalom problémáit, és azt, hogy ezek a szereplők hogyan dolgozzák fel ezt. Mindegyiküknek megvan a saját útja és a saját tragédiája, és nem utolsó sorban valamilyen formában a saját kitörése a helyzetből. Teszik ezt úgy, hogy a körülöttük lévő apáik, sőt, még az anyáik is tétlenül nézik a küzdelmüket.

 És ez a fő probléma ezzel a világgal, a beletörődés. Emiatt bármennyire is kitalált helyzetet mesél el, mégis igaznak érződik, mert a helyzetekbe, kellemetlen szituációkba való beletörődés, benne maradás napjainkban is jellemző probléma, ahogy az elnyomás is. Ezért olyan nyomasztó és néhol félelmetes ez a regény, mert a szerző sokszor kimond benne olyan dolgokat is, amik akár most is igazak lehetnek, és ami miatt a disztópia már nem is annyira az, hanem átsejlik rajta a valóság. Ami még ezt erősíti az az, hogy nincs kimondva, hogy pontosan mikor játszódik a történet, ami még jobban érezteti, hogy akár most, a mi világunkban is játszódhatna, és ez teszi még hatásosabbá.

A szereplők közül Vanessát kedveltem meg a legjobban, talán mert ő nála éreztem némi pozitív szemléletet, és reményt arra, hogy valahogy kilábal a helyzetből. A másik három lányt nagyon sajnáltam, főleg Janeyt. Ez a lány annyira tele volt élettel és élni akarással, mint szinte senki más ebben a történetben. Ez az erő, ami belőle áradt áthatotta az egész könyvet, és noha az ő tragédiáját már a könyv elején sejtettem, de mégis drukkoltam, hogy ne legyen igazam.

„– (…) Te vagy a legveszélyesebb.
– Nagyon veszélyes vagyok – mondja grimaszolva Janey.
– Komolyan beszélek.
Janey lenéz csontos, piszkos testére, és felhorkan.
– Nem vagyok olyan formában, hogy bárkivel is harcoljak.
– Az agyad a lényeg.”

Ennél a résznél azonban már tudtam, hogy nem nagyon van esélye, bár ennek ellenére végig élt bennem a remény. De legalább a két kedvenc szereplőm közül az egyiküknél felsejlett valamiféle reménysugár.

Hogy kinek ajánlom ezt a könyvet? Igazából bárkinek, aki szereti a disztópiákat, de mindenképpen vértezze fel magát előtte, mert kegyetlen olvasmány.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése